Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna. Azaz az idén hetvenéves Nádasdy nagyjából harmincévesen kezdett versírással foglalkozni – legalábbis „komolyabban”; így a jelen recenzió tárgyát képező mostani kötete, a Nyírj a hajamba a negyvenéves lírikusi pálya újabb állomása. Évfordulós kötet tehát, és nem csupán életrajzi értelemben.

Az utóbbira egyébként az előzéklap versóján olvasható kiadói bejegyzés hívja fel a figyelmet: „Megjelent NÁDASDY ÁDÁM hetvenedik születésnapjára”. A bejegyzés különös asszociációkat kelt. Aranyév lévén könnyen kísérti meg az embert az ötlet, hogy a hetvenéves költő verseit afféle őszikékként olvassa, egy hosszú élet és költői pálya „kései”, érett és a véglegesség jegyében születő stációjának foglalatát lássa az új kötetben. Persze szigorúan a mutatis mutandis tudatában, hiszen Arany nem érhette meg Nádasdy életkorát, öt évvel korábban halt meg (az Őszikék ciklust hatvan- és hatvanhárom éves kora között írta). Másfelől Nádasdy, legalábbis a statisztika kegyelméből, még hosszú alkotói éveknek néz elébe, azaz a Nyírj a hajamba című kötet verseit valamiféle feltételes összegzésnek tekinthetjük, de végleges lezárásnak semmiképpen.

De játsszunk tovább evvel az elsőre még kiötlője (azaz számomra) is meglepő párhuzammal! Nádasdy Ádám életpályája rendkívül szerteágazó működésmódok és szerepkörök terepe: ő egy személyben költő, tanár, nyelvészeti tanulmányok, verstani és poétikai dolgozatok szerzője, valamint műfordító, ebbeli minőségében klasszikus szerzők (Dante, Shakespeare) újramagyarítója is. Ami jószerivel kísérteties egybeesés, hiszen elég egy pillantást vetni az Arany-összkiadás tartalomjegyzékére, hogy lássuk: Nádasdy működési területei szinte pontról pontra azonosak a költészet művelése mellett gimnáziumban tanító, nyelvészkedő, vers- és költészettani dolgozatokat író, nagy klasszikusokat (Arisztophanészt, Shakespeare-t) magyarra fordító Aranyéval.

Ezen a ponton tanácsos lesz erőt venni magunkon – nehogy a végén még megtegyük Nádasdyt Arany misztikus reinkarnációjának vagy avatárjának. (Józanságra int az is, hogy Aranyban a felsoroltak mellett sok minden van, ami Nádasdyból hiányzik: ő nem volt, legalábbis eddig, sem színész, sem városi aljegyző, sem az Akadémia főtitkára.)

De ha már ennyi a párhuzam, nehezen szabadul az ember az ötletétől. Úgy érzi, hogy a legfontosabb kérdést mégiscsak fel szabad és talán fel is kell tenni: vajon költőileg van-e valami közük, a triviálisan nyilvánvaló vonatkozásokon túlmenően is, kettőjüknek egymáshoz? Azaz miféle visszhangját találjuk, ha találjuk egyáltalán, Nádasdy lírájában Arany hagyományőrző és klasszicizáló költészetének?

Nos, első hallásra talán meglepő, de Nádasdy költészete, legalábbis néhány fontos, ha nem egyenesen alapvető paraméterében hagyományőrző és klasszicizáló költészet. Az volt már a Komolyabb versek darabjaiban is. Ezek – az akkoriban éppen regnáló verseszménnyel akarva-akaratlanul szembehelyezkedve – hangsúlyosan, sőt látványosan „költőiek” voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogy a költőiséget nálunk modern-hagyományos módon, azaz a „nyugatos” vers formájában volt szokás érteni. Pontos metrika és gondos rímtechnika jellemezte őket, képgazdagok, érzékileg telítettek, olykor egyenest dalszerűek voltak, továbbá érthetőek, gyakran egyenest közérthetőek is – a klasszikus receptnek megfelelően. (Olyan versek, amelyekre a művelt laikus olvasó – szüleink nemzedékében még sokan voltak ilyenek, fajtájuk, sajnos, közben kihalt – is rábólintott, mondván, na, végre egy vers, amelyik szép is, és mond is valamit.)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Ferenc, Mozgóvilág.hu, 2017. július 16.