A Hold, távolodóban. Rakovszky Zsuzsa új regényében, a Céliában (Bp., Magvető, 2017) férfi elbeszélőt szólaltat meg. Az írónő következetes szövegformálása révén mindvégig ennek a kiábrándult, alkalmi munkákból tengődő, magányos tanárnak a monológja alkotja a szöveget, s idézi fel a nagyjából lineárisan elmondott cselekményt. Ennek középpontjában Célia figurája áll, ő a regény hősnője, akinek alakját a szubjektív narráció közegében mintha fátyolon át s más-más nézőszögből látnánk. Az ábrázolás fókuszának ez az ismételt elmozdítása, a kontúrok tompítása, finom elmosódása ezúttal e próza alaptónusát meghatározó jelenség. Célia testi valója a történet fordulópontjain szinte áttetszővé válik, miáltal létezése állandóan kérdésessé lesz. Így látja őt, folyton eltűnőben az elbeszélő, aki valószínűleg az apja ennek a szívességből s hóbortos anyja kérésére kémcsőben fogant lánynak. Mindez nem fantasztikum, hanem a keményen és leleplezően megrajzolt mai világ realitása. Ahol a dolgok, tövestől kiszakítva természetes közegükből, elveszítik valódiságukat. Jellemző, hogy Célia halott nagyapjának vezetéknevét és egy kitalált személy keresztnevét viseli. Mintha élete folyton irreálissá alakulna. Egyszer ténylegesen ki is lép a narrátor által érzékelhető regényvilágból, és csak hosszas keresés után találnak rá. Úgy vélem, ez a halottiság a regény egyik főmotívuma: amikor például az elbeszélő egy alkalommal valami szerepjátékban vesz részt, olyan alakot testesít meg, akiről kiderül, hogy „már régen meghalt”. Ő, akinek a neve Ádám (mert Célia története mégiscsak vele kezdődött), a vesztes pozíciójából hallatja hangját. Erről így vall: „fájdalmas vágyakozást érzek valami vagy valaki után, aki már régen elveszett számomra, igen, volt valaki, mindenki másnál kedvesebb, akit szerethettem volna – anyám? Célia? –, de elmulasztottam a kellő pillanatot, és most már késő, késő…”

Az emberi kapcsolatok felbomlása, a hagyományos értékek elvesztése ebben a fájdalmasan szép könyvben egyetemes világállapottá alakul: „mert most itt állunk – idézem ismét Ádámot –, mint tudjuk, agyunkban mulandóságunk tudatával, fölöttünk az üres ég, előttünk a többé semmiféle földi paradicsommal nem kecsegtető jövendő… vagy így valahogy.” A létezésnek ebbe a vákuumába egy virtuális világ hamis szerepei nyomulnak, az egyénből engedelmes bábut formáló tévéprodukciók (szegény Niki szánalmas sorsára gondolok), szekták (ez Célia útja), talmi mítoszok. Azt hiszem, e próbálkozások jelképe a család nélküli karácsonyokat idéző műfenyő. „Avval nincs semmi macera. Aztán ünnepek után egyszerűen összecsukod, mint egy esernyőt, berakod a gardróbszekrénybe vagy akárhová, és nincs vele gondod jövő karácsonyig.” Az eredetileg ünnepi hangulatú karácsony és a hétköznapian praktikus esernyő társítása ebben a mondatban egy kiérlelt stílus eredményeként sokkal többet sejtet, mint amennyi verbálisan elmondható. A könyvből ijesztően torz világarc tekint ránk, mint a narrátor álmában megjelenő Igazság Szája (a Bocca della Verità) kőfigurája, amely mereven néz, és mintha kiáltana. Ebben a világban csupán Célia az, aki – jóllehet tévúton járva, de – valami igazit, valami biztonságot keres. Éppen ezért nem értik őt a többiek. Nincs helye közöttük, álságos életükben. Végül úgy tűnik el szemünk elől, mint az elfogyó Hold, amelyet Ádám egyszer távolodóban lát, majd fehérre sápadtan, hogy végül feloldódjon az éj sötétjében.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Imre, Jelenkor.net, 2017. október 10.