„Versek 2011–2013” – olvashatjuk a Nem követtem el című verseskötet alcímét. Szépirodalmi mű ennél pontosabban ritkán vall keletkezése idejéről. A két évszám szakaszhatárai mellett a sorszámozott „védőbeszédek” is a kötet egységes mivoltát sugallják: adott időben, egytől hetvennégyig. Ez az egység nem lineáris szerkezetet fed: a védelem itt olvasható szövegei hallgatnak egy – kafkai többértelműséggel (Prozess) folyamatnak is olvasható – „per” drámai vagy epikai csomópontjairól.

Ahogy a kötetcím Pilinszky-utalása is jelzi, tett és történés kusza viszonya („Nincs esetem”, 13.) legalább annyira problémája a kötet verseinek, mint a feltételezett bűn maga. Ugyanakkor a versbeszéd közvetlen és közvetett utalásainak halmazában Pilinszky legfeljebb kitüntetett szerző, semmi esetre sem kizárólagos vonatkozási pont. Nyelvi vonásaiban végképp nem az: a Nem követtem el távolról sem az evangéliumi esztétika szegénységig redukált, tömör megfogalmazásait reprodukálja. A tagadhatatlanul meglévő aforizmaszerű megfogalmazások az ex cathedra kinyilatkoztatás alakzataiként más funkciót töltenek be. A sokesélyes prózai beszéd sodrásában nem a versek csöndre kifutó csúcsaiként működnek, hanem két elbizonytalanító, lefokozó megnyilvánulás között az említett katedra pozícióját megingásában, esetlegességében jelenítik meg: „Én se éltem úgy mint más. Nem mindegy / hova tesszük a vesszőt. Az úgy elé / vagy az úgy után. Illetve mindegy. A Jessze / vesszeje szótagolva elölről-hátulról / ugyanaz. Minden halálraítélt pihent / agyú.” (6.) Ha épp a zárlat ütne: „sosem szerettem kérdezni / semmit. Istentől is csak annyit, hogy ha / nincs, miért nem ezzel kezdi.” (30.), a következő felütés megbízható blődséggel tartja földközelben a kötetet: „Fogadkozhat Kandi, mint akinek fogat húznak” (31.). Ez a fajta kiegyensúlyozás nem csak nyelvi vonatkozásaiban érdekes, hiszen a védelem szónoki eszköztárából is megnyugtatóan száműzi a különlegesség, kitűnőség felmentésre apelláló jegyeit: a beszélő és korlátozott érvényű tanulságai egyaránt szokványosnak bizonyulhatnak, így tartva fenn a meghatódási potenciállal kevéssé terhelt, de annál érzékenyebben bevont olvasói figyelmet. „Ezek rossz mondatok, a kérdés / valódi.” (63.) – mintha az utóbbi jellemző bizonyulna fontosabbnak a Nem követtem el lapjain.

Az iménti nyelvjáték korántsem elszigetelt példa, hasonló ficamok, kimozdítások szép számmal találhatóak a kötetben. Nagyon érdekes, hogy a más közegben öncélúnak ható mutatványokat hogyan szellemíti át a szorongás: a laposság itt nem a viccelődés nívóját minősíti, hanem a gondolkodás önkéntelen velejárójaként a beszélő kendőzetlen, fáradt utálattal végzett önfeltárását hitelesíti. Emellett elaltatja a jóra kihegyezett olvasói gyanakvást is: „az esély, mint az eső éjjel, nem / látszik, csak vizes” (61.), hogy aztán a kínosan széttartó kép elemei váratlanul összeérjenek: „nem öregszik, csak / száraz esőre vár, latolgatja, mire / lesz esélye. Eső lesz éjjel, eső / lesz éjjel. Nem hagyhat mostantól semmit / se széjjel – nem raknak rendet / utána. Ha meghal, nem nyílik föld, hogy / elnyelje. Nem nyílik, csak a szája.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szolcsányi Ákos, Kulter.hu, 2017. október 29.