Totth Benedek a nagysikerű Holtverseny után második regényében, Az utolsó utáni háborúban is magasra teszi a lécet: egy apokaliptikus világban járunk, ahol az emberség és a harmónia ritka jószág, a háború kegyetlensége mindannapos, de azért mindig van helye a reménynek. A szerzővel beszélgettünk a könyvről, háborúkról és a mindannyiunkat érintő globális veszélyekről.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Nem rég jelent meg második, Az utolsó utáni háború című köteted. Két saját könyv után elsősorban műfordítóként vagy íróként tekintesz magadra?
Úgy érzem, egyik sem igaz rám teljesen, mert műfordító már, író pedig még nem vagyok. De ezt azért kifejteném kicsit. Egyre határozottabban gondolom, hogy ha nincs műfordítás, akkor sosem kezdtem volna el írni. Most, hogy már bátrabban foglalkozom a saját írásaimmal, a műfordítás háttérbe szorult, bár ebben szerepet játszott még egy fontos tényező, a kiégés. 2003-ban jelent meg az első fordításom, nagyjából ötven lefordított könyvnél tartok, de ha az ember ebből próbál megélni, olyan irgalmatlan tempóban kell dolgoznia, amit nem lehet büntetlenül csinálni a végtelenségig. Velem Cormac McCarthy kegyetlen és megrázó regénye, az Átkelés végzett. Utána muszáj volt visszavennem a tempóból, de azért időről-időre nekilátok egy-egy könyvnek, és régóta gondolkozom, hogy egyszer a színdarabfordítást is kipróbálnám. 

Az új regény témája nem épp szívderítő: posztapokaliptikus környezet, lépten-nyomon félelem és kilátástalanság és együtt mindaz, amit egy háború kínálhat. Egy ilyen témájú könyvhöz hogyan fogtál hozzá, honnan gyűjtöttél anyagokat? Könnyen álltál neki a témának?
Azt nem mondanám, hogy könnyen megbirkóztam az anyaggal, és azt sem, hogy nagyon tudatosan válogattam volna a rendelkezésre álló irdatlan mennyiségű forrásból. A regény egy konkrétan meg nem határozott háború idején játszódik, és utalás szinten beleírtam a második világháború óta eltelt időszak számos katonai konfliktusát, Budapest ostromától kezdve a szíriai válságig bezárólag. A regény egy 1956-os alternatív történelmi novellából nőtte ki magát, ami A másik forradalom című antológiában jelent meg tavaly, de végül elhagytam a konkrét utalásokat a forradalomra, mert úgy éreztem, csak korlátoznák, leszűkítenék értelmezési lehetőségeket.

Moszul felszabadulása után a The New York Times megdöbbentő felvételeket készített, jól látszott, az ISIS gyakorlatilag alig hagyott épen valamit. Az ember nézi a hasonló felvételeket, és legyen akármilyen beleélő képessége, jószerivel képtelen arra, hogy azt érezze, amit az ott tartózkodók éreznek. Tudtommal te sem jártál háború sújtotta övezetben, tehát mit mondanál annak az olvasónak, aki emiatt a könyv hitelességét kérdőjelezné meg?
Ha a könyv hitelessége megkérdőjeleződik, azt szerzőként egyrészt felfoghatom kudarcnak, másfelől viszont úgy gondolom, valahol ezt a lehetséges kudarcot is meg lehet írni, amikor ilyen témába vág bele az ember. Nem vagyok elég bátor, hogy elmenjek egy háborús övezetbe, nincsen első kézből származó tapasztalatom ezekről a dolgokról, ettől független mélyen együtt érzek azokkal, akiknek ilyesmin kell keresztülmenniük. Lehet, hogy ez egy illúzió, és talán fellengzősen hangzik, mégis úgy gondolom, hogy amíg a regényt írtam, közelebb kerültem ezekhez az emberekhez.

A tőlünk messze zajló háborúkról naponta értesülünk a hírcsatornákon keresztül. Mit gondolsz, annyira perverzek lennénk, hogy ki vagyunk éhezve a rosszra, a tragédiákra, a halálra?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, 061.hu, 2017. október 31.