„A valóság nyomon követi az emberi fantáziát, az élet a kitalálást. Megszégyenítő és undorító, ha az ember arra gondol, hogy aggodalmait és fájdalmait valamikor – ha teheti – íróilag értékesíteni akarja. De talán ez az igazi író, aki semmi más, csak író, nem ember, nem érző lélek, nem jóság, csak író és semmi más” – fogalmazott háborús naplójában Heltai Jenő. A Magvető Tények és tanúk sorozatában Négy fal között címmel, Tamás Zsuzsanna szerkesztésében megjelent naplójegyzetek egy író reflexiói a második világháború utolsó évéből. Egy olyan író helyzetjelentése a borzalmakról, aki mindvégig megmaradt írónak, ám az alkotói szenvtelenség dacára sem feledkezett el az érző lélekről, a humánum alapját jelentő jóságról, no és a humorról, amelynek jelenléte a pusztításban szintén nem magától értetődő.

Az első bejegyzés 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján született. Az akkor hetvenhárom éves, országszerte ünnepelt író, a Jaguár, A néma levente, az Álmokháza és a Kacsóh Pongrác írta János vitéz daljáték librettójának szerzője fél évvel korábban az elsötétített utcán elesett, és eltörte a karját. A selyemkendővel a nyakába kötött sínnel nem szívesen mutatkozott az emberek között, így Bimbó utcai lakása rabja lett, a munkára nem csak a karja, az agya sem állt rá, írja. Egészen március 19-ig. A német megszállás, ha fizikai valójában egyelőre nem is, szellemét kiszakította a tétlen fogságból.

„Aki kezébe veszi ezt az egy kis túlzással könyvnek bélyegzett noteszt, hiteles történeti adatokat aligha talál benne” – írja Heltai a napló tervezett (de akkor meg nem valósult) kiadása elé 1950 táján. Feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, a szöveg azonban jól láthatóan rácáfol szerzője szándékára. Bár Heltai a Magánügy című előszóban hangsúlyozza, a csüggedés és reménykedés zűrzavarában csak ostobaságok, hazugságok, fantasztikumok, ellentmondó ijesztgetések és nevetséges megnyugtatások kavarogtak, a napló ennek ellenére – vagy tán épp ezért – a megszállás és az ostrom hiteles történetén keresztül egy ország tragédiájának regényévé áll össze.

„Ami engem illet, pillanatról pillanatra erősödik az a gyanúm, hogy régóta őrült vagyok. Elképzelhetetlen közönnyel nézem, ami körülöttem történik – írja Heltai április 5-én, azon a napon, amikor először kellett kitűznie mellére a sárga csillagot. – Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz […], mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek nem éreztem magamat […], legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.”

Zsidóságának megélése a személyes reflexión túl társadalmi diagnózissá terebélyesedik. Mint írja, a budapestiek elfordítják a fejüket, ha sárga csillagot látnak az utcán, de akadnak sokan, akik fittyet hánynak a megbélyegzésre: „Az ember csak jóindulatról, udvariasságról, emberségről hall.” Az egyház azonban megbukott – hangsúlyozza. „Két vallás maradt meg, a nácizmus és a bolsevizmus.”

„Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság rávezeti majd az embereket a megértésre – fogalmaz Heltai, majd csalódottan megjegyzi: – Őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál.” Keserű látlelete a társadalom állapotáról senkinek sem ad felmentést. „A németek, akik a saját maguk elkövette hitványságok háromnegyed részét áthárítják a magyarokra, maguk is föl vannak háborodva a magyarok hitványsága miatt. Megint megállapítják, hogy itt eddig körülbelül 50 000 zsidót jelentettek föl, sehol másutt ennyit. […] A szegény zsidók egy szálig el fognak pusztulni, a gazdagok átmentik magukat, az új társadalomban tehát megint együtt lesznek az urakkal, akikkel azelőtt is tökéletesen megértették egymást. Hiszen ezekhez asszimilálódtak, a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök. […] Ha a középosztályon múlik, a zsidóság megússza a dolgot, máról holnapra elfelejtve mindent, a régi piszokban összetalálkoznak anélkül, hogy egymás iránt való érzelmeik hajszálnyit változtak volna.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ficsor Benedek, Mno.hu, 2017. november 5. 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.04.