Amikor az ember könyvtárnyi anyagot mozgat, a sok izgalmas anyagot megpróbálja szétteríteni a szövegen. Sok izgalmas dolog maradt ki, melyet bele sem írt, csak mert nem vitte előre a sztorit?

Persze, sok minden kimaradt, részletező városképi leírások, zsidó és szerb szokásokat megörökítő jelenetek, cigány jelenetek, de ez nem baj. Mindig a regény a fontos, a regény az elsődleges, annak a ritmusa, annak az állaga. Az orvos sem hagyja bent a beteg hasában a gyémánt nyakéket, holott az milyen csodásan mutat a röntgen-képen.

Számos részt dobott el a regényből. Ha konkrét, összefüggő történetek, akkor felhasználja újra, vagy egy elegáns mozdulattal törölte a regényből?

Forgácsok, reszelékek, leölt fejezetek kísérik egy nagyregény útját, míg el nem jut a kiadás napsütötte sávjáig. Ott aztán sütkérezik, nem gyászol. És mert hálátlan dög, el is felejti, mi minden hullt ki belőle. Akadt számos olyan fejezetem, amely nem találta meg a helyét. Van a gépemen egy fájl, ami a kihúzott, átírt részleteket őrzi. Nem tudom, talán temető ez a hely, amelyből később egy-két halott életre kelhet. De az biztos, hogy a legelegánsabb mozdulatok is nagyon tudnak fájni. Aki nem tud húzni, nem író. Jó, kivéve a drága Tandorit, de ő egy másfajta poétikai álláspontot képvisel.

A szakmai respekten túl úgymond nem vagy medializált író. Miért zárkózik el a női magazinoktól, vagy a kereskedelmi médiumoktól?

A Magyar Narancsak azt nyilatkoztam, hogy afféle réteg-író lennék. Ha nem tárca az aktuális ügy, akkor erősen bonyolítom, véressé, rejtélyessé teszem. Ilyesmi pedig nem való mindenhová. Nem zárkózom én el, de tudom, hol a helyem. Tisztában vagyok azzal, miféle írás hová való, hol hat, hol működik. És tudni vélem, hogy miféle megszólalásnak mi az ára. A kereskedelmi természet alapvetően nincs jó hatásra az íróra, sem az irodalomra. Jó, a példányszámra igen. Talán kitüntetett helyzetben voltam, de mindig jobban érdekelt az, amit írok, mint az, hogy hol, és miért jelenik meg. A bulvár például, tudom én, fontos dolog, csak kurvára unalmas. És túl nagy kompromisszumokra kényszerít. 

A dialógusoknál nem használ gondolatjelet. Miért?

Nem minden esetben van ez így, de a nagyregényeknél valóban így van. A gondolatjel erősebb, tágasabb kiemelés. Mutatja magát, akár a nyers hús. Például a Könnymutatványosok német fordításakor úgy oldotta meg a problémát a szerkesztőm, hogy az élő, hangzó beszédet kurziválta. Érdekes is volt, szép is volt. Nekem a gondolatjel valahogy klasszikus elbeszélői mód formavilágát idézi. Gondolatjel nélkül beszéltetni a figurákat pedig, nem tudom, talán demokratikusabb és költőibb megoldás. Bár ez így erősen ellentmondásosnak hangzik. Mert íráskor inkább diktatúra van, mint népuralom.

Törökszentmiklóson született. Kétségtelen, hogy Szeged alkalmasabb ?szereplő? egy nagyregényhez, mint Törökszentmiklós, de egy személyes hangú, igazán a gyerekkoráról szóló könyvet is szívesen olvasnának öntől az olvasók?.

Nézze, én a személyesség eseményeit, úgymond, letudtam, letudom a tárcák kicsiny, olykor kedves, máskor nyűgösen fárasztó tereiben. Letudtam Szív Ernő történeteiben. Valószínűleg soha nem fogok olyan természetű könyvet írni, amilyenre ön gondol, mert a dolog így, ilyen formában nem érdekel. Amikor egy író a gyermekkoráról beszél, akkor, többnyire a felnőttségét akarja értelmezni. A gyerekkor, mint elveszett sziget, vagy mint annak a magyarázata, hogy miért vagyok most ilyen, ilyen tag, ilyen férfi, ilyen ember, miért ilyenek a gondolataim, egyelőre nem érdekel. Ráadásul bármelyik pillanatban gyerek lehetek újra.

A meseszerűség vonatkozásában van-e valami, amit a Trapiti írása során tanult meg, és a Virágzabálókban fejlesztette tovább?

Másféle figyelem szükségeltetik, ha gyerekhez fordul az ember, és megint más, ha a Virágzabálók-féle nagyregényen ügyködünk. Minden könyv, minden regény saját magát is tanulja, és ugyanakkor tanítja az íróját is. Amit írok, annak én a tanulója is vagyok, nem csak a teremtője. Szegény debreceni kisdiák, Nemecsek Ernő, Árvácska, egyebek. Így volt ez a Trapiti esetében is. Egy gyerekkönyv írásakor, mondjuk így, erősebben kell látni a célközönséget, hogy jó, akkor tessék szíves egy kicsit olyanná válni, mint amilyenek ők. Legyél kiszolgáltatottabb, nyíltabb, legyen múlékonyabb a fájdalmad, száradjon fel gyorsabban a könnyed, legyen nagyobb bizodalmad, legyél kisebb, elevenebb, de ne adj fel semmit. Na, ez volt a legfontosabb tanulság. A Trapiti, miközben írtam, erre tanított, hogy nem szabad feladni semmit, amit gondolok az életünk alapvetéseiről.

Van-e olyan Tisza-élménye, melyet nem írt a könyvbe, de alapvetően határozta meg az érzelmi hangoltságát a regény Tiszájával?

Tizenegy éves voltam, amikor átúsztam először a folyót, Tiszapüspökinél. A túlpart előtt surrogott, vitte a sebesen forgó örvényeket a fősodrás. Amikor belekerültem, azt éreztem, hogy erős, hatalmas, és, de ezt már csak a mai eszemmel mondom, megismerhetetlen. Beláthatatlan az az erő, ami alattad, veled, ellenedben működik. De azért nem volt nehéz ügy, szépen átértem. Ám arra a hatalmas erőre, amit akkor megtapasztaltam, mindig is emlékeztem.

A Virágzabálók közel hétszáz oldalas. Fejezetről fejezetre haladt, vagy munka közben át ? és áthelyezett különböző történeteket a regényben?

Jöttem, mentem, tébláboltam a naggyá és egyre bonyolultabbá váló szerkezetben. Ilyen szerkezetű regényt nem lehet egyenes vonalban, szabályos ritmusú meséléssel elmondani. Magam is úgy vándoroltam végül a hatalmas, sokszor áttekinthetetlennek tűnő folyamban, akár egy felfedező. Vagy mint egy nyomozó. Néha talán rendőr is voltam, amikor nagy volt a káosz. Őrült vitatkozások folytak. Egy ekkora anyagnak hatalmas akarata van, ami előtt olykor meghajolsz. És aztán arra is rá lehet jönni, hogy többet, és mást is tud, amit te elgondoltál, vagy, el szerettél volna gondolni.

Legalább annyira novellista is, mint regényíró. Hozzászokott a kisebb formákhoz. Könnyű átállni a nagyobb egységekben való gondolkodásra?

Idővel szépen megtanultam, hogy mindig az legyen fontos, amit írok. Gyorsan átváltok, ha kell, és ha egy tárcát megírok, és elégedett is vagyok, jobban megy utána a regény. A formák segíthetik egymást. Vagy nem segítik. Ha egy tárca bedöglik, elromlik a lélek is, és regény sem megy. Mindig is több íráson dolgoztam egyszerre.

Ha valaki ennyire elmélyül egy témában, előfordul, hogy bele is szeret az anyagába. Várható, hogy folytatja a regényt?

Ez milyen érdekes, hanem azonban az is, hogy vajon az anyag, a könyv, amit létrehoztál, szeret-e téged. S hogy ezt a kapcsolatot miféle erők működtetik. A siker nyilván megerősít. És ha nem sikeres a dolog? Akkor vajon szeretitek-e egymást. Éppen Spiró György mondja mostanság egy interjúban, hogy szeretet nélkül nem lehet írni. Hát persze. És tudjuk, hogy a szeretet milyen véresen komoly dolog. Öl, butít, nyomorba is dönt, akár. Igen, én is szeretem ezt a regényemet. Tehát nem fogom folytatni. Ha az író nem tudja elengedni a regényét, akkor ott valami nem stimmel.

 

Kiadvány:
Darvasi László
Virágzabálók
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Poós Zoltán
kulturpart.hu
2009.10.07.