Első mondat: Mikor utoljára láttam, bár nem tudtam, hogy utoljára látom, egy barátnőmmel ültünk a teraszon, és ő bejött a kapun izzadtan, az arca és a mellkasa rózsaszín, a haja csapzott, és udvariasan megállt beszélgetni.

Valószínűleg egy kapcsolatot sem érdemes az elejéről elmesélni, csak a végéről. Lydia Davis A történet vége című, eddigi egyetlen regényében ezt teszi, így az akár romantikusnak és szenvedélynek is olvasható kapcsolatot radikálisan meséli újra, hiszen az időrendben történő eseményeket az új, szomorú kontextusban egy szenvedély- és szenvedéstörténetként ábrázolja. „Egyszerűbb lett volna az elején kezdeni, de az eleje nem jelentett túl sokat anélkül, ami utána jön, és ami utána jön, nem jelentett sokat a vége nélkül” - írja a 2013-as Nemzetközi Man Booker-díjas szerző a könyv elején, és sajnos maradéktalanul egyetértek vele. A kezdetektől elmesélve minden szépen alakul, legfeljebb a vége lesz rossz, így viszont kiderül, hogy bár voltak jó szakaszok, azért mégis csak jó sok mindent kellett lenyelni, sok mindent kellett volna máshogy csinálni, és így már tényleg nem olyan szép semmi sem. Főleg, hogy olyan nyelvet talált (magyarul Mesterházi Mónika találta meg remekül), ami nem enged teret a hosszabb szenvedélyes vagy érzelmes leírásoknak, hanem kifejezetten szigorúan ragaszkodik az emlékek önreflektív elemzéséhez, mintha évekkel később megírva láthatóvá tehetőek lennének a kapcsolat hibái. Bár ugye ekkor már semmit nem lehet tenni, ilyen értelemben mániákus harc ez a megértésért.

Az elbeszélő, és a történet főszereplője franciából fordít, valamint saját regényét írja, többek között egy férfiról, aki vírusként költözik be a nő fejébe, és aminek hatása csak akkor válik láthatóvá, amikor a kapcsolatuk szétmegy, majd szakítanak. Lydia Davis a szakítás gyászmunkájának azt az időszakát írja meg, amikor az emlékezet és a valóság szétírja egymást, és amikor a másik hiánya kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi a nőt. Mert bizony a szerelem az egy rohadt vírus, ami beeszi magát az ember szívébe, agyába és testébe, majd lassú ragadozóként előbb a nyelvet, később a tárgyakat és helyszíneket is felfalja:

“A tudatom folyton megtelt a róla szóló gondolatokkal, és ez minden alkalommal fájt. Tudtam, hogy részben az én elégedetlenségem miatt ért véget az egész. Amíg benne voltam, nyughatatlan voltam. De most, hogy kívül kerültem rajta, továbbra is oda voltam kötve hozzá. Le kellett rombolnom, hogy kívül kerüljek, de ahogy kívül voltam, továbbra is oda voltam kötözve, mintha arra lenne szükségem, hogy a peremén legyek.” (181. old.)

Davis Jonathan Franzentől megkapta a Proust kicsiben címkét, amiben Proust egyértelműen arra utal, ahogy az elbeszélő saját szövegének írásakor az emlékezet helyeit és nyomait kutatja fel, amik ráadásul egymást hívják elő. Itt utalnék megint arra, hogy egy kapcsolat minden emléke és nyoma teljesen más értelmezési keretbe kerül akkor, ha időrendben, illetve ha visszamenőleg értelmeződik. Például utólag tök logikusnak látszik számba venni minden fontos veszekedést.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2017. december 3.