Magvető Kiadó

Horváth Viktor Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról, a hadúri udvartartások máig élő mentalitásáról és a szelektív hulladékgyűjtés társadalmi hatásairól

„Engem mostanában nagyon érdekel, hogy hogyan kopírozódik át az önpusztításra nevelés nemzedékről nemzedékre a családokban. A folytonosság a Monarchián, a Horthy-rendszeren, a kommunizmuson át egészen máig. Mindegy, hogy mit ír a zászlóra a rezsim: azt, hogy „világ proletárjai, egyesüljetek!” vagy azt, hogy „Isten, haza, család”. A felirat más, a szövet ugyanaz. Ez a szövet a hűbériség”

Horváth Viktor legutóbbi regénye, a Tankom következetes, aprólékosan kidolgozott szatíra egy kommunista alattvaló lelkivilágáról, akinek semmi nem tudja felnyitni a szemét a valóságra. A főhőse úgy vesz részt katonaként Csehszlovákia 1968-as lerohanásában, tolmácsként pedig Kádár János legfontosabb tárgyalásain, hogy nem veszi észre: ő és a körülötte lévők is egy perverz hatalmi játszma részesei, sőt a saját életük is ezeknek a játszmáknak a kicsinyített másai.

– Mert ez a gyerekkorom, és mert ez az agresszió összefügg azokkal a hatásokkal, amelyek miatt máig szenvedek, és amelyek máig nyomorítják a magyar közéletet.

– Érdekel ez a téma még egyáltalán valakit Magyarországon?
– Csönd van 1968 körül, és ez baj. Csehszlovákia lerohanásakor agresszorok voltunk, eltiportunk egy forradalmat úgy, ahogy a mi forradalmunkat tiporták el ’56-ban; mindezt a lakosság támogatásával, de legalábbis passzivitásával. És a közmédia akkor is a hatalom szócsöve volt. Amit elhallgattak, az nem létezett, amit eltorzítottak, az úgy tűnt igaznak. Ezzel a szégyennel kényelmesebb nem szembenézni.

– Hallottam olyan történetet is, hogy volt olyan magyar katona, aki az öngyilkosságot fontolgatta. Talált bármi hiteles forrást hasonló esetekről?
– A magyar hadosztály főleg vidéki fiúkból állt, akiknek gőzük sem volt semmiről. De a tisztek, főleg az idősebbek bizony szörnyülködtek. A határon a magyarok áttörték a sorompót, mert nem nyitották fel nekik a szlovák határőrök. Akkor az idősebbeknek bevillant a híres fotó, amelyen a németek kidöntenek egy határsorompót a lengyel határon. Ezt meg is fogalmazta egy-két tiszt, nyoma van. Felbukkantak szórványosan jelentések arról is, hogy valaki botrányt csinált. Altisztek, néha közkatonák. Ezeket úgy fojtották el a feletteseik, hogy túlságosan súlyos ítéletet azért ne mérjenek rájuk.

„A szeretett vezető elhiteti a néppel, hogy ő a normális, és ha a nép ezt elhitte, akkor pontosan ide jutunk. Illetve ha a népben eleve ott az igény a középkori vagy ázsiai típusú vezetőre, az rendben is van, ha a középkorban vagyunk. Úgy az élet nem ellentétes a jelen törvényekkel. De mit gondoljunk magunkról, ha eltűrünk alkotmányellenesen működő hatalmat, miközben a Himnuszt énekeljük?”

– A magyar hadseregnek katonailag mekkora szerepe volt a csehszlovákiai invázióban?
– A jelképesnél nagyobb. A magyarok egy hadosztályt adtak, 12-13 ezer embert, a lengyelek három hadosztályt, a bolgárok egy gépesített ezredet, az NDK csak egy-két tisztet jelképesen. Túl közeli emlék volt a háború, a német megszállás. Ulbricht szeretett volna nagy erőkkel bevonulni, de nem engedték. A szovjetek voltak a lényegesek. A magyaroké volt a Garam és a Vág völgye; az ország méreteihez képest ez nagy erőfeszítést igényelt, nagyon költséges, nagy katonai-logisztikai szakértelmet kívánt, és nagyon jól megcsinálták. Már ha lehet ezt jónak nevezni. Szóval profin megcsinálták.

– Miért ilyen fontosak a katonai részletek?
– A pontosság igénye mindenre vonatkozik. Ha fikciós műfajt művelünk, úgy tehetünk csak hajmeresztő akrobatamutatványokat, ha van egy bázis, amely ezt hitelesíti. A képtelenségek csak úgy ütnek, ha a történet kilencvennyolc százaléka stabil tényanyag. Franz Kafka úgy kezdi Az átváltozást, hogy Gregor Samsa egy reggel szörnyű féreggé változott. De közben végtelenül tárgyilagosan ábrázolja a család életének technikai részleteit, vagy azt, ahogy Samsa élt szürke ügynökként. Ebben mindenki magára ismer, ezért üt olyan erősen az átváltozása.