A történet végének szenvedő hőse egyazon (fékezetten ziháló) lélegzettel beszél elmúlt szerelmi „történetéről” és jelenben íródó „regényéről”, mely utóbbi körültekintően feldolgozza, megjeleníti az olvasónak a múltban játszódó „történetet”. És hogy ki volna ez esetben az olvasó: a névtelen elbeszélő hős regényének leendő olvasója, vagy Davis regényének tényleges olvasója, vagy mindkettő? Érthetjük így is, úgy is, meg amúgy is. Mindenesetre, hozza tudomásunkra az elbeszélő, a regénybeli történetet lezáró, prousti gőzölgésű teáscsésze-jelenet zárta volna a regénybeli regényt is (és ezzel együtt a Proust-fordító Davis regényét is), ám végül annak (illetve azoknak) elejére került. És ezt a megfordítást jelöli a mű – Mesterházi Mónika által érzékenyen, azaz analitikusan és muzikálisan magyarított – nyelvezetéhez illő finomsággal és pontossággal a borítóképen látható, egymásba tükrözött két teáscsésze alakzata (amelynek vizuális minimalizmusa a tervező Hidvégi Annát dicséri).

Legutóbb Paul Auster öregkori önéletírásában, a Téli naplóban (2012) olvastam Lydia Davisről – mintegy érintőlegesen, mint a lakásról lakásra, otthonról otthonra vándorló, pályakezdő író egyik alkalmi társáról, első feleségéről (és első gyereke anyjáról). Aki maga is író. Ez a történet, kettejük fiatalkori házasságtörténete, amely foszlányosan nyomon követhető Auster Máról holnapra című könyvében (1997), gyorsan véget ért. Sommásan mondva: takarosan betagozódott a népszerű amerikai regényíró önéletrajzi narratívájának egyik fiatalkori fejezetébe.

A novellistaként ismert (a rangos Man Booker-díjjal elismert) Davis regényének harmincas éveiben járó, egyetemen oktató hőse és egyúttal elbeszélője viszont nem tud túllépni a saját történetén, azon belül a szerelmi érzésen, sőt érzéskomplexumon, vagy egyenesen érzéskomplexuson amely egy nála tizenkét évvel fiatalabb egyetemista fiúhoz láncolja őt, és amelynek vágykeltő és emlékidéző tárgyát – akár véletlenül, akár szándékoltan – újralátni neki „mindig nehezére esik”: „De nem tudom, hogy a fájdalom még közvetlenül az elválásból származott-e, vagy addigra már egy bizonyos ismerős fájdalmat társítottam a látványához...” (253.) Mint ahogyan egykor Arany János írta saját több összetevőjű fájdalmáról az ötszakaszos Balzsamcsepp középre szerkesztett strófájában: „Nem a régi fájdalom már, / Évek folytán ami rág: / Csupán mérgét hagyta benned, / S minden illetésre szenved / A tulérző fájvirág.” Nos, Davis regényének „fájvirága” éppenhogy nem „tulérző”, sokkal inkább túlérzékelő és túlelemző. Azazhogy analitikus érzékenységgel, stiláris visszafogottsággal, már-már szenvtelenül emlékezik, gondolkodik és ír a mű felütése pillanatában („Mikor utoljára láttam, bár nem tudtam, hogy utoljára látom...”) már egy ideje lezárult kapcsolatáról.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, ÉS.hu, 2018. január 12.