Ketten egy új könyvről – Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3299 Ft

Ez volna hát a tizenkilencedik században induló regényfolyam – szomorúságában is vigasztaló – mondandója az olvasó számára: ha „egyformák” vagyunk is, törekedjünk arra, hogy ezt az „egyformaságot” a magunk módján, a magunk „személyére szabva”, a magunk stílusa és vérmérséklete szerint jelenítsük meg, meséljük el. Ahogyan arra a két gyerekkori barátnő, Emília és Elza is törekszik. És ahogyan azt Szécsi Noémi sikeresen be is teljesíti a róluk és a Bárdy család emlékezetéről szóló regényében, a 2011-es Nyughatatlanokkal induló, majd a 2013-as Gondolatolvasóval folytatódó Bárdy-trilógia – meglepetésszerűen – jelenkorunkba helyezett záródarabjában.

„Rájöttem, hogy te most már ugyanolyan vagy, mint én. Egyformák vagyunk” (216.) – mondja a regény egyik mellékszereplője, Mädy, a tizenkilencedik században játszódó Nyughatatlanok és Gondolatolvasó című Szécsi Noémi-regényekből ismert Bárdy család kései sarja az egyik elbeszélő főhősnek, Emíliának (becenevén Emnek), aki történészként foglalkozik az ő felmenőivel. És ezzel az összefoglaló igényű mondattal a Bárdy-utód tulajdonképpen megismétli a húsz évvel korábban elhangzott, akkor még ártatlanul csengő kijelentést, amelyet Emília bátyja, Bandika intézett egyetemista húgához és annak barátnőjéhez, egyúttal leendő (majd azután tőle elváló) feleségéhez, Elzához, aki egyébként az új Szécsi-regény másik elbeszélő hőse, és aki a jelenben immár agilis és szabad szájú könyvkiadói jogászként vesz részt a Bárdy család történetével párhuzamos történet, a magyar származású Florence Baker (Sass Flóra) regényes életrajza alapján forgatott játékfilm hivatalos munkálataiban. Halljuk tehát a báty kettejükhöz, Emíliához és Elzához intézett mondatát: „Egyformák vagytok.” (44.)

A több idősíkot váltogató, három főfejezetében két elbeszélőt (először Emíliát, azután Elzát, végül újra Emíliát) megszólaltató könyvet olvashatjuk olyan dezillúziós regényként, amelyben a főcímmé emelt mondat ártatlanul anekdotikus használatától jutunk el annak átfogóan rezignált értelméig, és amelyben az elbeszélő hősöket érintő tanulság, éppen a mérsékelten rafinált időszerkezet jóvoltából, kihallik már a legelső oldalakon ábrázolt, jelenünkben játszódó lakáséttermi összejövetel felszínesen jelentéses beszélgetésfoszlányaiból, illetve Emília csatolt magyarázataiból. Nézzük például az első főfejezet második alfejezetének felütését: „– Melyik? / – A kalácsemberke – mormogta Elza az ajkai mozgatása nélkül. / – A kalácsemberke? Ezzel nem mondtál semmit – meresztgettem a szememet. – Mindegyik az [vö.: Egyformák vagytok]. / – Amelyik úgy viseli a téli leárazáson vett pulóverét, mint egy állásfoglalást. / Felismertem. (...) Nem az az egyetlen örömünk, hogy alulról szurkáljuk a fejünket taposókat, van, akire mi is felülről nézhetünk.” (14–15.) Ugyanakkor Emília – az olvasóhoz vagy a szerzőhöz talán közelebb álló – nézőpontja esetenként lehetővé teszi, hogy a két barátnő másokra irányuló, bántóan szellemes trillái mellett megszólaljon a harsányan élősködő kritikai álláspont mérsékelt önkritikája is, miszerint a sziporkázóan gonosz Elza éppenséggel olyan „bornírt világon” veri el a port, „amelyhez semmi köze, mégis a világon a legtöbb köze van”. (54.) Úgy is mondhatnánk, hogy amin Emília és Elza elbeszélőkként technikailag kívül állnak, azon szereplőkként egzisztenciálisan mégiscsak belül vannak. Aki pedig a körön belül van, az bizony, tetszik, nem tetszik, „egyformává” lesz az összes többi körön belülivel. A regényvilágban megmutatkozó különbségeket tehát fokozatosan felülírja a szükségszerű „egyformaság” regényeszméje. Mégpedig két síkon is: egyrészt a jelenkori szereplők életvitelében, sőt életsorsában, másrészt a Mädy alakján keresztül felködlő múltbeli alakok és azok jelenbeli értelmezői vagy párhuzamai (Elza, Emília, a történész Ernő és más további mellékszereplők, rokonok, szeretők...) közötti viszonylatban.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor , És.hu, 2018. február 2.