Számomra a rövid, töredékes, naplóbejegyzésszerű versekből fűzött alanyi narratíva mindig hitelesnek hatott, még ha ez a manapság divatos elvontabb kötetkompozíciók antitézisének tűnik is. Főleg ha ez a személyesség – mint Bognár Péter legújabb kötetében – egy kisiskolás bohó nyelvén szólal meg, melynek naivan természetes közvetlenségét nehéz nem szeretni. Hogy ez a bohóság hajlamos átcsapni alkalmanként badar szójátékokba, némi kötözködésre is okot adhat, ez azonban nem változtat a pozitív összbenyomáson.

A Magvető Időmérték-sorozatának részeként megjelent A fényes rend címet viselő kötet – az előszó szerint – a szerző gyerekkori verscsíráin alapszik, melyeket átdolgozott formában közöl. Fölmerülhet az olvasóban, hogy miért kellett ezt elárulni. E háttérinformáció nélkül akár azt is gondolhatnánk, hogy egy szerepverses naplóval van dolgunk, melyben ezúttal egy fiktív gyerekköltő alakjába bújt a szerző. Talán az eredeti és a felnőttként hozzáadott anyag közti különbség rontja a szerepvers látszatát? Esetleg korábbi munkáival szembefordulva az alanyi megszólaláshoz való visszatérésben keresné a szerző a költészet új lehetőségeit?

Ami a kötet szerkezetét illeti, szélsőségesen aszimmetrikus felosztással találkozunk (az első fejezet 49 oldal, a második 2), olyannyira, hogy utóbbi utólag hozzáadott epilógusnak tűnik. A kötetcím talán a gyerekkorra jellemző „naiv realizmus” felhőtlenségére utal, legalábbis a kötet záródarabja ezt a benyomást kelti. A cikluscímek értelmezéséhez a szerző maga nyújtott segítséget egy vele készült beszélgetés során: „hatéves gyerekek megtalálják a WC-ben Zalatnay Sarolta Cicciolina, a szexciklon című könyvét. Az ebben szereplő képek címeit vette át Bognár cikluscímeknek, és részben ezekhez készült leírások a versek.” Azonban távolról sem pusztán e tematikus középpont köré szerveződik a kötet. Minden ciklusba került valami más, a gyerekkort megidéző elem is: jellemzőek az iskolai tananyag figuráival (pl. János Vitézzel, Mátyás királlyal) kapcsolatos gondolatok, konfliktusok egyes fiúkkal/ tanárokkal, egy Lajos Kata nevű tanuló iránti érzések, az állatvilág iránti érdeklődés, betegség, iskolai farsang stb. E témaválasztásokban nem találtam különösebben újszerűt, különösen a szerző korábbi köteteinek igencsak meglepő megoldásaihoz képest. (Ez alól esetleg a kisfiúnak a felnőtt nő meztelenségével való szembesülése, ennek pszichológiai vonatkozásai jelenthetnek kivételt.)

Térjünk vissza inkább ahhoz, ami szerintem sokkal érdekesebb: a „hatéveskori” látásmód és a felnőttként hozzáadott szemlélet közti különbségre. A kötet elején ez még csak egy-egy sor erejéig észlelhető (a regiszterváltást dőlt betűvel jelzem): „A falak fejmagasságig zöldek / mivel így a takarítónőknek / könnyebb lemosni, ha futás közbe / a Nagymiki mondjuk odaköpve / kifejezésre juttatja magát.” „Mert téged Lajos / az évfolyamunk hallgatólagos / és névtelen közmegegyezése / kimondott legszebbnek, de te mégse / lettél beképzelt, ez elég ritka.” A kötet közepétől aztán egyre szaporodnak a kezdetben megszokott gyerekhangtól élesen elütő sorok: „Magányunk szavát őrzi szorítása / hulló ürüléke szeretetünk mása”. Végül már egész versek íródnak ezen a poétikai-retorikai szempontból és tartalmilag is „felnőttesebb” hangon, pl. a „Látjátok feleim” vagy az „És rohanok egy ismerős tájban” kezdetűek.

Hogy jobban lássuk e kontraszt természetét, érdemes az autentikusan gyerekhangúnak hallatszó szövegek stílusjegyeit is számba venni.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Olty Péter, Kulter.hu, 2018. február 2.