Mit jelenthet ennek a világsikerű ? vagy inkább minden olvasóját feldúló, megzavaró ? regénynek a címe? A rettenetes, megtorló, haragvó ősi istennőket, az Erinnüszeket nevezték Eumeniszeknek, jóakaratúaknak ? talán, hogy meglágyítsák őket. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Ám a címnek más jelentése is lehet. Az üldözést, mészárlást, tömeggyilkosságot nem dühös sors- és bosszúistenek, hanem emberek hajtották végre, akik között persze voltak tébolyult szadisták, akik örömüket lelték a vérengzésben. De ? mint minden populációban ? ők voltak kisebbségben, s többségben azok a nem éppen rosszakaratú emberek voltak, akik belekerültek, akik rákényszerültek, akik meggyőzték magukat, hogy így kell cselekedni; akár félelemből, akár ideológiai indoktrinációból, akár a parancsteljesítés kényszeréből, akár tompultságból.

Erről szól Jonathan Littell amerikai-francia író francia nyelvű regénye, egy SS-tiszt fiktív önvallomása. Ez az, ami kizökkenti a kedélyeket világszerte, a regényírói szenvtelenség, amely rémtetteket elkövető embereknek tekinti és ábrázolja azokat, akikről megszoktuk, hogy csak fenevadakként, szörnyetegekként, ember-voltukból kivetkőzött démonokként tekintünk rájuk.

Maximilien Aue a keleti fronton teljesít szolgálatot, ott, ahol a XX. századi hadviselés barbarizálódása, a polgári lakosság zsidó részének szisztematikus kiirtása elkezdődött, s az ehhez szükséges módszereket (technikát, logisztikát, propagandát, pszichológiát) a konkrét helyzetekre alkalmazva élesben kikísérletezték. A történészek tudomásom szerint pontosnak és korrektnek tekintik Littell leírásait azokról a nehézségekről, szervezési és lelki problémákról, amely nagy tömegek, asszonyok és gyermekek elpusztításával voltak kapcsolatosak. Megjeleníti a konfliktusokat a Wehrmacht és az SS között (a harcoló alakulatok némi óvatos megvetéssel kezelték a ?rendfenntartókat?, s munkájuk jellegéről igyekeztek ? persze hiába ? minél kevesebbet tudni, az SS-emberek pedig gyakran gyűlölettel viseltettek a katonák iránt, akik kivonták magukat ? ha tehették ? a ?piszkos munkából?).

Mindezt egy finnyás, elitista, arisztokratikus fasiszta nézőpontjából látjuk, akinek nincsenek erkölcsi fenntartásai, de mélyen megveti azokat is, akik ?kéjjel ölnek?, s azokat is, akik önigazolást keresnek. Túlzottan színes, reflektált alakja teszi lehetővé, hogy önvallomása hatalmas panorámáját adja a világháborúnak (tegyük hozzá: letehetetlenül izgalmas elbeszélést), de ugyanakkor ez a túlzott színesség válik a regény megoldhatatlan művészi problémájává is.

Aue Franciaországban nevelkedett, franciás kultúrájú ember, aki kapcsolatban állt a francia fasizmus vagy radikális nacionalizmus intellektuálisan kiemelkedő alakjaival. (A regényben Maurice Blanchot-t olvas.) Apja ? egy I. világháború utáni fasiszta szabadcsapat, tiszti különítmény tagja ? eltűnik, anyját és francia nevelőapját gyűlöli. Ikernővérével kamaszkorában szexuális kapcsolatot tart fenn, s ő is marad élete nagy szerelme. Más nőre nem tud gondolni, felnőttkorában homoszexuális lesz. A melegeket üldöző náci rezsimben ezért különlegesen óvatosan kell viselkednie, de azért hosszabb önmegtartóztató, onanizáló periódusok után egy fekete-tengeri szanatóriumban elcsábítja egy tiszttársát, Berlinben pedig megtalálja a mégiscsak létező meleg szubkultúrát. Noha a tömeggyilkosságokban nem tüntette ki magát, s a látottakra heves hányás- és hasmenés-rohamokkal reagál, mégis megtanul gátlástalanul ölni. Megöli szeretőjét, aki veszélyes lesz számára. Szabadsága idején Dél-Franciaországban meglátogatja anyját és mostohaapját, majd mindkettőt megöli. Miközben szorul a hurok Németország körül, rendőrtisztviselők szívós munkája nyomán ő is egyre közelebb kerül a lelepleződéshez, amelytől csak a végső összeomlás menti meg. De ezelőtt még újabb gyilkosságokba keveredik, s végül megöli legjobb barátját is, hogy papírjaival menekülhessen.

Történetének és alakjának ebből a gazdagságából ? amelyből csak ízelítőt adhattunk ? világosan következik, hogy Littell nem típust akart teremteni, hanem olyan alakot, aki én-elbeszélőként képes a nagy történelmi események reflektált bemutatására. Számos történelmi alakkal hozza kapcsolatba Himmlertől Eichmannig, s olyan helyekre vezeti, amelyek utóbb a világháború legjelentősebb színhelyei közé tartoztak. Lengyelország, Ukrajna, Sztálingrád, Berlin, Auschwitz, Budapest, stb.

Mindez azonban túlságosan sok, túlságosan dús. Ezért abban - a könyv megjelenése óta, három éve folyó - vitában, amely az értékeléséről szól, én arra szavazok, hogy a Jóakaratúak az érdekes és értékes lektűr műfajába tartozik.

Kiadvány:
Jonathan Littell
Jóakaratúak
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Radnóti Sándor
revizoronline.com
2009.10.29.