A szigeteken című Bartis Attila fotóalbum egyszerre megdöbbentő és rendkívüli. Kérdéseket szegez nekünk, nyugtalan válaszokat mondat ki velünk. Egyéb érdekességek mellett a most megjelent kiadványról, a Jáván eltöltött időszakáról, és a nyugati világ fő buktatóiról is faggattuk az írót.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A most megjelent fotóalbum anyaga Jáván készült. Volt valami előzménye annak, hogy ott kötött ki?
Egy Kínában eltöltött, viszonylag rövid időszak alatt lett nyilvánvaló, hogy ha valaha úgy hozná a sors, szívesen tartózkodnék abban a térségben hosszabb ideig. Kína nagyon fontos határt jelentett az életemben. Az ott töltött három hónap alatt sikerült egy hétre egy kis, Isten háta mögötti kolostorba is eljutnom, ahol mindössze két öreg szerzetes meg egy majdnem százéves konyhás néni tartózkodott rajtam kívül. Ez önmagában nem föltétlenül változtat sokat egy ember életén, de én talán ott, akkor kerültem a legtávolabb mindattól, amiben élek, és így valamiképp attól az embertől is, aki az itthoni létemben vagyok. Nehéz erről pontosan beszéli, de ha valamit nem tudunk definiálni, leírni, attól az még létezik. Szóval a hazaérkezés Kínából egy kicsit a Holdról való visszatérésre emlékeztetett. Itthon mindenki érzékelt rajtam valamiféle változást, de nem tudtam erre kielégítő magyarázatot adni senkinek. Tizennégyben aztán úgy hozta a sors, hogy kiköltözhettem egy évre Jávára. Ha a megszokott környezetéből az ember kilép, rendkívül sok segítségre van szüksége. Távol-Keleten különösen. Kezdetben a hosszú ideje Indonéziában élő magyar barátaim segítettek, láttak el a mindennapokat megkönnyítő információkkal.

A megérkezés első heteiben tapasztalt különbségek közül melyik volt a legfeltűnőbb?
Talán első ránézésre kiábrándító, de az egyik legradikálisabb változás számomra az volt, hogy rákényszerültem a motorozásra. Yogyakartában érdemben nincs tömegközlekedés, mindenki motorral jár. Az indulásunk előtt hiába bizonygattam, hogy majd én biciklizek meg sétálok, a megérkezést követően egyértelmű lett, hogy ha maradni akarok, muszáj megtanulnom motort vezetni, nincs más választásom. Annak idején Nagy Attila Kristóf vitt el párszor motorozni, épp terveztük, hogy együtt veszünk nekem valami régi Csepelt, amikor ő meghalt motorbalesetben. Így egészen Jáváig szent meggyőződésem volt, hogy én soha többé nem fogok ebben az életben motorra ülni.  Ráadásul Jáván a közlekedés radikálisan mást jelent, mint itthon. Ott döbbentem rá, mi a különbség az írott szabályokhoz való ragaszkodás és a másokra való odafigyelés között. Indonéziában olyan, hogy szabály, nem nagyon létezik. Helyette viszont mindenki figyel, és felelősséget vállal a másikért. És nyoma nincs versenyszellemnek. A közösségi szellem viszont a közlekedésen is rajta hagyja a nyomát.

A képek, bár Jáván készültek, vajmi kevés közük van Indonéziához.
Én nem Jáváról készítettem albumot. Ehhez a helyhez kötődnek a fotók, mert történetesen éppen ott tartózkodtam. Ugyanígy fotózom, ha Erdélyben vagy Berlinben vagyok. Majdhogynem Budapest az egyetlen hely a Földön, ahol nem sok értelmét látom annak, hogy mindenhova magammal hurcoljam a fényképezőgépet. Egyrészt már vak vagyok rá, olyan érzés, mintha régóta dolgoznék egy szövegen, és már nem észlelném a hibáit. Másrészt számomra nem egy túl egyszerű lelki mutatvány a fényképezés, gyakran feszélyez, hogy fényképezőgép van a kezemben. Ez pedig, akár akarod, akár nem, meglátszik rajtad. Nálunk a bizonytalanság egyenlő a gyengeséggel, és a gyengeség agressziót provokál, amit én inkább nagy ívben elkerülök, ha lehet.

Több zavarba ejtő kép található az albumban. Nem egynél azon gondolkodtam, hogyan kaphatott rá engedélyt.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Nullahategy.hu, 2018. május 4.