Hogy vagy? Hogy érzed magad most, hogy útjára engedted a nettó 531 oldalas nagyregényed?

Köszönöm, azt hiszem, elég jól. Az a bizonyos ürességérzés, amit az írók szoktak emlegetni egy-egy munka után, korábban talált meg, amikor hirtelen nem kellett már minden nap leülnöm írni, mert készen volt a szöveg (mínusz, persze, a javítások és aprómunkák). Egyszóval ezen már túl vagyok talán, a könyv megjelenése ebből a szempontból (is) olyan kissé, mintha valaki mással történne meg. De a lámpalázat érzem azért, ahogy az első reakciókra várok.

Mit lehet tudnunk az írás körülményeiről: mikor kezdtél el dolgozni rajta (mondhatjuk, hogy 2013-ban?), honnan jöttek az ötletek (pl a tüdőkórház, a pogrom témája), mennyire volt szakaszos vagy egylélegzetű munka?

Azt, hogy pontosan mikor kezdtem el, nehéz megmondani, de igen, valahol 2013-2014 fordulóján. Legalábbis akkor dőlt el bennem végleg, hogy ebből lesz valami. Korábban is belekezdtem már, de nem találtam fogást rajta, vagyis magamon. Volt egy regényötletem, megvolt néhány alapvető karakter is, akikről írni szerettem volna, de valahogy mégsem sikerült elindulnunk egymás felé. Meg voltam róla győződve, hogy a különböző elképzeléseim, történeteim és szereplőim egy könyvbe tartoznak, csak még nem láttam vagy nem értettem, hogy pontosan hogyan is. Aztán történt valami, egyszer csak lett nyelve a könyvnek, vagyis nyelvei, és hirtelen világossá váltak a kapcsolódási pontok is. Az írás legintenzívebb szakasza ezután jött, és nagyjából három évig tartott.

A pogromról – ha már ezt kérdezed – tudtam elég hamar, hogy valahogy írnom kell. Ez személyes üggyé is vált idő közben, miután rájöttem, hogy ott zajlott le, ahol én az amúgy meglehetősen boldog gyerekkoromat töltöttem – csak akkor ezt már senki nem feszegette (ahogy azóta sem igen). Idő ahhoz kellett, hogy megértsem, nem akarok sem az áldozatok nevében írni, sem valamiféle múltfeltárásra vállalkozni önmagában. Hiszen az érdekelt engem ebben az egészben, hogy mit jelentett, mit jelent a nemtudás, illetve az arra talán túl későn ráépülő felismerés. És hogy ezzel az egésszel ma lehet-e még valamit kezdeni. Kell-e, kinek kell, és mit lehet kezdeni a szükségszerű kudarccal – hiszen a múlt hibái a legkevésbé sem köszörülhetők ki utólag. Még úgynevezett történelemhamisítással sem, ahogy azt számtalanszor láttuk már, és sajnos látjuk ma is.

De az írás nem ezzel kezdődött, hanem a rétegek megtalálásával, amiken keresztül egyáltalán esély lehetett rápillantani egy hasonló probléma – múlt és jelen idő, személyes és társadalmi emlékezet és jelenlét összeütközése, hogy leegyszerűsítsük – mélységeire.

A tüdőkórház, mint helyszín megtalálása például rengeteget segített. Az a tér, és a benne jobbára mozdulatlanul heverő betegek valahogy a maguk abszolút szabályozott, mégis szabálytalan életével olyan helyzetet hoztak a könyvbe, amin keresztül hirtelen meg tudtam szólalni én is.

Volt ennek egy konkrét előzménye, egy rádióriport, amit sok-sok évvel ezelőtt hallottam, és aminek azóta sem tudtam a nyomára bukkanni. Egy vastüdőben fekvő beteg mesélt a '80-as évek vége felé arról, hogy a családja hogyan menekült el az országból, és hogyan hagyták, kényszerűen, hátra őt. Borzasztó történet volt, ami sokáig kísértett, és egyszer csak itt talált helyet magának. És persze közben annyi idő eltelt, hogy most már abban sem vagyok biztos, tényleg hallottam-e ezt a beszélgetést, vagy én raktam össze valami ilyet önkéntelenül néhány emléktöredék alapján. Mindenesetre ez a momentum a regény egyik fontos szituációjához vezetett el.

Igen széles spektrumot jár be a regény mind a történelmi idő, mind a terek vonatkozásában. Hogy nézett ki a folyamat, amely alatt ezek a történetek – a hozzájuk szükséges kutatói információkkal és saját adalékokkal együtt – megtalálták a viszonyukat, helyüket a struktúrában?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Seres Lili Hanna, Litera.hu, 2018. június 20.