(fa)

„Addig nézzem a fát, míg semmi mást nem látok. Felejtsem el, amit tudok a fákról, úgy írjam le, hogy csak és kizárólag önmagára hasonlítson. Ébresszem rá egyediségének különös rangjára.” A regénybéli ifjú Garaczi Laci Flaubert Maupassant-nak szánt jó tanácsait igyekszik megfogadni, csak hát a Ligetben túl sok a fa. Ez lehetne a Hasítás alapkőletétele: a fától nem látni az erdőt, erdőben állni a fát bámulva. Arra, hogy a kettő együtt, egy időben megy-e, az íróvá avanzsálás liminális állapota adhatja meg a választ, ez a liminális, köztes állapot az ötödik lemúr-vallomás térideje. Bizonyos értelemben kontinuum, persze, egy életszakasz és életpálya illeszkedő egysége, azonban a regény belső világának mozaikjai rendkívül különböző életszakaszokat villantanak meg: hol a kisiskolást a pszichológusnál, hol a felnőtt férfit a parkban. Így tekintve minden mindennel összefügg – „Most mindent elfelejtesz. Mondd utánam: mindent elfelejtek”, miként a hipnózisba kerülő kissrác emlékezik –, az egyes momentumok azonban csak részben következnek a korábbiakból, úgymond emlékeztetnek egymásra (akár a lányoktól kapott pofonok az anyai taslira a villamosmegállóban), ily módon hálózatba foglalva a lemúr életének egyes élményeit. Garaczi, azaz az elbeszélő azonban nem gondolja túl e kapcsolódásokat, épp csak fölvillantja azokat („jelen lenni, jelt nem adni”), ezért hát a jelenlét rögzítésének kimeríthetetlen és beteljesíthetetlen feladatával birkózik a gyermek és a felnőtt. „Mi egy fa, kemény barnán zöld puhák.” Ennél adekvátabb fa-leírásra nem is igen vállalkozik a flaubert-i kihívásokat kereső író, és tulajdonképpen ironikusan arra a nietzschei alapvetésre is reflektál, mely szerint metaforák seregében gondolkodunk, amelyekről elfeledtük, hogy metaforák. Nincs két egyedi falevél, ahogyan nincs két egyedi fa – kemény barnán zöld puhák, mindenki el tudja képzelni, és működik, és érvényre jut az író írásának „igazsága”. Garaczi új lemúr-vallomása a sorozat talán legminimalistább darabja.

(minimalizmus)

Egy alkalommal a valós (?) Garaczi megjegyezte (talán egy Facebook-kommentben), amikor Raymond Carverről, illetőleg az amerikai szerző életműkiadásáról folyt a szó, hogy Carver úgyszólván a vérében van. Az első Carver-válogatást a Kalligram jelentette meg 1997-ben (Nem ők a te férjed), Hazai Attila is fordított bele, a kötetet John Barth alapvető írása, a Néhány szó a minimalizmusól vezeti be. Carver mondatai kopognak, mint a kellemetlen, szúró eső. Az, hogy a későbbi eredeti Carver-kiadások és az azok alapján készült új magyar fordítások mennyiben térnek el a korábban megismert változatoktól, nem különösebben lényeges, a dirty realizmus koszos felszíne alatt pusztuló életek sokasága sejlik föl páratlan megvilágításban, elhallgatások és elfojtások szorongató csöndjében. A Hasítás a készülő élet minimuma, amelyben azonban ugyancsak páratlan távlatok nyílnak. Ha tetszik, a lemúr-sorozatnak ez a leginkább coming-of-age darabja, de Carvertől inkább Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című klasszikus debütje felé mutat, legalábbis ami az epikus világ terében való mozgást és fellépést, valamint a katonaság utáni bóklászós-tespedős hétköznapok ritmusát illeti. És bár emlékezetbe idézi ezeket a sajátos prózapoétikákat, Garaczi mégis sajátosan Garaczi marad, a lemúr hangja összetéveszthetetlen a maga redukáltságában, szűk nézőpontjában is. A diskurzusok nem keverednek úgy és oly szubverzív módon, mint mondjuk a Pompásan buszozunk repertoárjában, de a Hasításnak érezhetően más is a célja: csattanjanak a pofonok, tűnjenek el szerelmek, szűnjenek meg helyek, készüljön a szöveg. A lemúr olvas és ír, iszik és szív, és közben takarékos, mert csak arra koncentrál, ami a lényeg: kemény barnán zöld puhák. Mielőtt modorossá és feszengővé válna az írásgyakorlat, az elbeszélő szerencsére mindig továbblép, nem tulajdonít túl nagy jelentőséget semminek, minimalista jegy, hogy csupán a felszínt rögzíti, reflexiói is ezen a felszínen karistolnak. Alapvető hermeneutikai gyakorlat azonban, hogy e rögzítések és karistolások révén gazdag mintázat jön létre, amely ugyanannyira az olvasóé, mint a lemúré. A Hasítás tehát sokkal többet tud, mint amennyit mond.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: L. Varga Péter, Dunszt.sk, 2018. július 18.