A 20. századi magyar történelem legőrültebb, pusztítóan abnormális időszaka – egy súlyosan cukorbeteg, de egyebekben valószínűtlenül normális, ép lelkű és egészséges kedélyű öregember naplójában. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

1944. március 19-én a hetvenkét esztendős Heltai Jenő naplóírásba kezdett. A történelem meg egy előző évi kartörés által tétlenségre kárhoztatott és a nyilvánosságból kiszorított író (egyszersmind volt színházigazgató és könyvkiadó, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének meg a Színpadi Szerzők Világegyesületének hajdani elnöke) természetesen korántsem véletlenül éppen Magyarország német megszállásának napján szánta rá magát erre a tevékenységre. Dokumentálni kívánt egy tragikus történelmi végjátékot, amelyet mindazonáltal ő maga és kiterjedt baráti-ismerősi körének legtöbb tagja is gyorsabb lefolyásúnak és sokkalta kevésbé véresnek remélt és becsült az utóbb a valóságban lezajlottnál.

Az elkövetkező egy évben Heltai lelkiismeretesen feljegyzett a naplójába minden hírt, álhírt és rémhírt, s feljegyezte a legsötétebb rémhíreknél is rémesebbnek bizonyuló valóságot is. Naplójegyzetei nyilvánvalóan ebből a szempontból is izgalmasak és forrásértékűek, ám azt azért nem állítanánk, hogy Heltait olvasván gyökeresen mást és újat tudhatnánk meg Budapest 1944-45-ös kataklizmájáról – amennyiben korábban foglalkoztunk már ezzel a témával. Lehet, tévedek, de megkockáztatom, a Heltai-napló igazi érdekességét és egyszersmind fontosságát másban lehet felismerni: Heltai Jenő rendkívüli személyiségében és világlátásában. Az egymás után sorjázó bejegyzések ugyanis a józan ész, a sohasem szenvelgő, sőt olykor egyenesen kegyetlen vagy épp kaján reflexió és önreflexió megőrzésének bámulatos bizonyítékai. Valamint tanúságai az életkorra és a történelmi korra egyaránt rácáfoló (majdnem) kifogyhatatlan humorérzéknek, amely a futtában elhullajtott szóviccektől a groteszk vagy bohózati helyzetek fölismeréséig a legkülönfélébb szinteken és minőségekben jelenik meg a Négy fal között lapjain. 

„A veszendő kedély ragyogása” – jellemezte Heltai stílusát és írói világát pár évtizeddel korábban Kosztolányi Dezső, s ez a háborús és ostromnapló mintha a veszendő létre rácáfoló kedély ragyogását tárná elénk – a legváratlanabb közegben. Merthogy másként aligha értékelhetnénk a bezúzásra ítélt életmű megalkotójának legfentebb, a címben idézett szóviccét, vagy akár azt, ahogy a magyar nyelvet heves szerelemmel szerető Heltai – az ostrom és a pincelét legnehezebb óráiban! – derűsen rácsodálkozott az alábbi gyermekszájra: „A 7 éves kis Gabit megkérdeztem, jóllakott-e az ebéddel. Azt felelte: »Nem laktam jól, rosszullaktam.«” (1945. január 8.)

S mindez korántsem az önvédő fél-szenilitás gyermekded mórikázása volt a szivarjait akkurátusan számon tartó Heltainál. Merthogy mindeközben kíméletet nem ismerve vizsgálta a környezetét: őszintén írva az üldözöttek és rejtegetőik között megtapasztalt, a hálát és a hősiességet átszínező/felülíró ellenszenvekről, de éppígy az üldözöttek mély megosztottságáról, akár egyetlen családon belül is. S hogy a könnyebbik utat sosem kereső reflexiói milyen mélyen hasítottak bele a legkülönfélébb érzékenységekbe, annak érzékeltetésére legyen elég néhány mondat az 1944. május 18-i bejegyzésből: „…a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: László Ferenc, Revizoronline.com, 2018. július 29.