Kiszolgált és levert rendszerek összefogó kritikája rajzolódik ki a versekben, a remény felől kiindulva, az egyéntől a kollektív traumákon és emlékezeten át, egy aktualitásokat sem nélkülöző rajzig.

Csendes, de annál méltóságosabb felkiáltójelként jelent meg az ez évi könyvhétre Takács Zsuzsa hatszáz oldal terjedelmű életműkötete, s annak nyitányaként friss kötete is – mind a kettő A Vak Remény címet viseli. A kötetek megjelenésére öt évet kellett várni a legutóbbi, 2013-as Tiltott nyelv óta. Negyvennyolc év, tizenhat kötet és hatalmas erő lakozik az oldalakon. Aki most ismerkedik a Takács-életművel, egy nagyon szépen szerkesztett kiadványt forgathat, melybe letisztult vizualitással, egyszerű rendezési elvvel kerültek a költeményei. Azok számára is tartogat meglepetéseket a kötet, akik szorosan nyomon követték az életmű alakulását, hiszen, ahogyan az Szalagyi Csilla szerkesztői jegyzetében olvasható, bizonyos szövegek változott tagolással, kiegészítő szövegrészletekkel vagy átírva jelennek meg itt, ami közel ötven év szépirodalmi munkásságának filológiai szempontú tanulmányozásához is hozzásegítheti az olvasókat.

A cím, A Vak Remény kétszeres használata, jobban mondva a gesztus, a gyűjteménykötet ellátása ezzel a címmel, maga is afféle interpretációs iránytű lehet. Így értelmezni azonban nem veszélytelen, hiszen arra buzdít, hogy az életmű régebbi szövegeinek olvasata során is valamiképpen a reménytematikát véljük felfedezni. Erre ösztönözhet még a linearitás megszakítása is; az 1970-es Némajáték című első kötet elé A Vak Remény című friss vers betoldása. Olyan holisztikusságot sugall Takács Zsuzsa részéről ez a szerkesztői stratégia, melynek köszönhetően egészen izgalmas feladat hárul az olvasóra; levetkőzni a prekoncepciókat, hiszen az első és az érett kötetekkel szemben támasztott elvárások önmagukban semmisülnek meg, ahogyan a Kimenetel című szöveget követően a Szomorú vershez lapozunk. A szándék, ha nem is kimondottan tudatos, mégis expliciten ölt alakot; a szövegek időbeli egymásutániságának megtörése (így a tendencia, miszerint a pályakezdő versekkel szemben megengedőbbek vagyunk, míg a pályavégi költészetet az elmélyülés igényével olvassuk) ez az új kötet megjelenésének puszta tényénél erőteljesebb súlyt és tétet kölcsönöz a kötetnek

Takács Zsuzsa költészetének markáns jegyei jelennek meg legújabb kötetében, formailag így a szövegek rekurzív szerkesztésének gyakorlata és olvasásának feladata, a sorokon, egységeken belül keletkező rímteremtés libabőrözést követelő összecsengése vagy a verszárlatok tündöklő ereje, tartalmában pedig az álom és a tudatalatti működésének központisága, a remény, az emberi és angyali, így a földi és a transzcendentális használata, általa pedig egy köztes világ (Takács saját világának?) megalkotása áll. Az álmok használata, ahogyan azt Takács egy, a Litera portálnak adott interjújában elmondta, nagy jelentőséggel bír szövegalkotásában, s ezt az olvasói oldalról is csupán megerősíteni lehet; nem a szokásos értelemben, a szürreális, az asszociatív vonalán haladva dolgozik velük, inkább az álombeli lét, a tér, az emberi működés, a test, az érzékelés bénultsága, egy bizonyos tehetetlen álomállapot kiforrott használatára  lehetünk figyelmesek, mely által a szövegműködésben egy sajátos atmoszféra érzékelhető. Az álmok és a valóság kapcsolatából átgondolt, motivált szövegek születnek.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kustos Júlia, Art7.hu, 2018. október 30.