„Arra a regényíró sem tudja a választ, hogy amennyiben a szenvedés is, hasonlatosan a boldogsághoz, az idő rakonczátlan gyermeke csupán, miért érezzük a létezésünk majd minden pillanatában jelenvalónak, melyen nem segít semmi küszködés, semmi megváltás.

Persze erre mi, kiábrándult romanticusok azt válaszolhatnók, hogy a boldogság érzete maga sem egyéb, mint illúzió, tudniillik a szenvedés átmeneti és rövid időintervallumig tartó felfüggesztődéséből fakadó lélekállapot csupán. A Hummel-féle józan elmék ezzel szemben mind a szenvedést, mind a boldogságot egyaránt illúzióként fogják föl, mondván, az éldelet lényegét tekintve sem nem jó, sem nem rossz, hanem a fizikai világ törvényszerűségei szerinti funkczionálás, melyben az időnkénti és átmeneti működési zavarok hozzák létre mind a szenvedés, mind a boldogság érzetét.”

Czakó Zsigmond fiatal színész és drámaíró a Nemzeti Színház énekkarának tagja volt, amikor a Kalmár és tengerész című drámája átütő sikert hozott számára, és egyből a kor legjobb magyar színházi szerzőinek sorába emelte őt. A későbbi munkái viszont egyre gyengébbre sikerültek, mind többet vesztett népszerűségéből, és amikor élete fő művének szánt darabját is szigorú bírálatok érték, ez különösen leverőleg hatott rá, s anélkül, hogy műve előadatását bevárta volna, 1847. december 14-én, 27 évesen a Pesti Hírlap szerkesztőségében Csengery Antal szerkesztő pisztolyával főbe lőtte magát. Ezek a történelmi tények, s nagyjából ennyi, amit mi – a Wikipédiából tájékozódó laikusok – az ügyről tudhatunk. Nem így Milbacher Róbert, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense és tanszékvezetője, a kor kiváló ismerője és kutatója. Amit pedig ő sem tud, azt „kitalálja”. De micsoda bravúrral! A kitartó kutatói munka és a lenyűgöző szépírói fantázia pazar ötvözete ez a „dokumentarista bűnregény”.

Hummel József, a nemrég nyugalmazott városi alkapitány 1851 őszén csendesen éli apró rutinokból összeálló mindennapi agglegényéletét, melynek legizgalmasabb óráit a heti egyszeri tarokkpartik jelentik, amikor barátaival a kártya mellett a jó szivaroknak és jó boroknak áldoznak; cseppet unatkozik tehát. Aztán egy napon a reggeli újság társasági rovatában felfigyel egy hírre, amely egy négy évvel azelőtt megnyugtatóan lezárt ügyét juttatja eszébe. Czakó Zsigmond öngyilkosságát. Jó alkapitányunkat valami belső hang arra készteti, hogy nézzen utána még egyszer a dolgoknak: az otthoni archívumában találtak aztán némi nyugtalansággal töltik el, így előbb a rendőrségi irattárban, ezt követően pedig a Magyar Tudós Társaság könyvtárában folytatja a kutakodást. Hamarosan rádöbben, hogy annak idején nem járt el elég alapossággal, hibákat ejtett a vizsgálat során szintúgy, mint az azt lezáró jelentésben. Teljes erővel – bár mindenki előtt eltitkolva – újra beleveti hát magát a nyomozásba.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szögi Csaba, Magyarszó.rs, 2018. november 15.