„Fuss! Menekülj!” Ez a kétségbeesett felszólítás négyszer-ötször is elhangzik Sándor Iván idei regényében, A hetedik napban. S ha nem is ilyen sűrűséggel, de kihallani vélem még jó néhány közelmúltbeli műből: a szerző korábbi regényeiből (Az éjszaka mélyén 1914-ből, A Vanderbilt-jacht hajóorvosából), Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatérjéből, Márton László Hamis tanújából és Két obeliszkjéből, Ménes Attila, Potozky László és Totth Benedek disztópiáiból (Folyosó a Holdra, Égéstermék, Az utolsó utáni háború). Az életveszély, a menekülési kényszer közös a fenti művekben, ugyanis világégés, polgárháború vagy egy népcsoport elpusztítása a tárgyuk.

A természeti, ökológiai és szociális katasztrófáktól, no meg az őket kísérő háborúktól való félelem a levegőben van.

Az afrikai és a közel-keleti válságövezetekből menekülők tömeges otthonkeresése mára már egyértelművé tette, hogy a globális vagy régiós problémák következményeit mi, európaiak sem tudjuk többé elkerülni vagy másokra hárítani. A félelem, a szorongás aztán kiváló táptalaja lett (különösen az egyébként is bizonytalan Közép-Kelet-Európában) a bizalmatlanságnak, a gyanakvásnak s a bűnbakképzés törzsi hagyományának, márpedig ez kizárja a felelősségteli megoldáskeresést.

A kortárs szépirodalom katasztrófaábrázolása mintha erre a fejleményre reflektálna, s a regények hol a disztópia eszközeivel, hol mitikus vagy történelmi távlat teremtésével mérnék fel a katasztrófák előjeleit, lefolyását, fejleményeit. Nem mintha a szerzők naivan bíznának abban, hogy a „kizökkent idő”-t majd épp ők fogják a helyére tolni, de mit tehetnének? „A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran.” Mindenki teszi a dolgát. A regényíró dolga pedig az a kizökkent időben, hogy hatalmi struktúrákat vizsgáljon, manipulációs technikákkal bíbelődjön, közösségi mentalitásokat elemezzen és viselkedésmintázatokat állítson elénk: szokványost, hisztérikust, állatiast. Majd rámutasson a következményre: tömegek szenvedésére és pusztulására. Közben persze megpróbál egyensúlyozni szenvtelenség és érzelmesség, személyesség és példázatosság, lemondás és remény között, hogy olvasóját megtartsa, de ne áltassa; felháborodást és empátiát egyaránt kiváltson, ám befogadóját a könnyek tengerébe se fojtsa, és fel se dühítse annyira mások iránt, hogy a maga felelősségét elmismásolja.

Sándor Iván lírai szépségű, megrendítő történelmi regénye ráijeszt az olvasóra, de meg is nyeri magának.

A regény legfőbb vonzereje, hogy főszereplői rokonszenvesek, velük szívesen azonosulunk. Javarészt fiatalok (16-20 évesek), értelmes, jó szándékú polgári ifjak (Thomas és Jensen) vagy bölcs rabbik leszármazottai (Günther és Efi), s van köztük egy csodálkozó tekintetű, megnémult hercegkisasszony is, Liz, aki elbűvölően furulyázik. Közülük többen életre szóló traumát szenvednek el, de egymásra találásukból (vándor színtársulattá szerveződnek), összetartozásukból, no és ifjúi vitalitásukból képesek erőt meríteni. Hogy ez – háborús körülmények közt – meddig elég az életben maradásukhoz, nem tudjuk felmérni. Úgy búcsúzunk tőlük, hogy élet és halál egyaránt osztályrészük lehet. Mert a véletlen, a szerencse addig is uralta sorsukat: „bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet” (229.).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, KULTer.hu, 2018. december 1.