Milyen a próza hétköznapi ruhája? Könnyen olvasható és hordható. Ideális viselet metró- és villamosutakhoz, bevásárláshoz, balatoni kiruccanáshoz. Szolidan elegáns, ízlés szerint egy csipetnyi humorral vagy csillogással. DUNAJCSIK MÁTYÁS KRITIKÁJA.

Csak hazaérve látjuk, mennyi sarat és mocskot hagyott rajta a város és az ország.

Tóth Krisztina három évvel ezelőtt, a közönség és a kritika által is már nagyrabecsült költőként jelentkezett első novelláskötetével (Vonalkód ? tizenöt történet, Magvető, 2006.), amely ? amellett, hogy hozzájárult a honi novellisztika lassú, de biztos újbóli felvirágzásához ?, magát a szerzőt is egycsapásra kortárs irodalmunk legjobb novellistái közé emelte. Bár a kötet történeteit a kritika természetesen megpróbálta regényként is olvasni (úgy tűnik, ez itthon az elismerés valami paradox formája, időnként még verseskötetekkel kapcsolatban is előfordul), a takarékos, érzékeny történeteket sokkal inkább az egymással összecsengő szavakból, képekből, motívumokból szőtt szigorú és következetes hálózat fűzte össze (lásd például a novellák alcímeinek vonal-változatait), összhangban a Tóth Krisztina-versek poétikai alapvetésével, ahol szintén az egymásba csúszó szavak, félrehallások, látszólag ?talált? rímek mentén, vagyis a nyelvben és a nyelv által válik láthatóvá a világ titkos szerkezete.

Az új, főként a Nők lapja, az Élet és irodalom, a Népszabadság, az Új Forrás és a Népszava hasábjain közölt rövidebb tárcanovellákat összegyűjtő kötet anyagában is fel-feltűnik ez a nyelv-érzékeny látásmód, a hangsúly azonban nem ezen van; és ezzel nincs is semmi baj, főleg, hogy maga a műfaj sem követeli meg ezt. Itt sokkal inkább az útközben, metrón, villamoson, vonaton elkapott és felszedett apró történetek válnak fontossá ? egy-egy villanásnyi időre felidézve Varga Mátyás nemrég megjelent hallásgyakorlatait is (Magvető, 2009.) ?, melyeket úgy gyűjtöget össze a hétköznapi élet sűrűjében, ?civilben? jövő-menő szerző, mint a különleges, furcsaságukkal vagy szépségükkel tüntető leveleket, kavicsokat, terméseket egy őszi kiránduláson. Vagy úgy kotorászik közöttük, mint a McEnroe és a baldachin (82.o.) című írásban említett ? és minden háztartásban megtalálható ? ?vegyes? feliratú dobozban, ahonnan éppúgy előkerülhetnek egy régvolt kapcsolat fényevesztett szerelmi zálogai, mint ismeretlen rendeltetésű függönykarikák és alufelnik.

Kezünkbe vesszük a kötetet: az idei év egyik legtalálóbb könyvborítóján (már megint Pintér József!) decens nőalak ül merev tartásban és minimalista enteriőrben, arca helyén méretes, fanyar mosolyú disznópofával. Mintha az Ady-mitologéma modern, női változata lenne: a Disznófejű Nagyasszony. Hogy nem a szerző fiktív önarcképéről van szó, arról a belső fül szép portréfotója megnyugtató bizonyítékkal szolgál ? annál pontosabban adja vissza viszont azt a hangulatot, mely a kötet olvasásakor eluralkodik az emberen. Szemben ugyanis a Vonalkód némileg eltávolított, többnyire sehol-bárhol elképzelhető történeteivel, az új könyv történéseinek helye és ideje pontosan beazonosítható: a helyszín többnyire Budapest és környéke (kisebb-nagyobb kirándulásokkal és utazásokkal), az idő a kétezres évek második fele. És be kell valljuk, nem valami szívderítő látvány, ami így elénk tárul.

A kötet egyik legmegrázóbb történetében (Szólánc, 46.o.) például az elbeszélő hosszú szoknyája és egy ártatlan gesztusa ? a fülledt balatoni vonaton meztelen lábát fölteszi a szemközti ülésre ? elég hozzá, hogy a kocsi másik végében ülő agyonfrusztrált ősmagyar férfi a ?büdös rohadék, zsidó, cigány, tetves nigger? szavakkal illesse a vízparti kirándulásra induló anyát, és egészen Székesfehérvárig inzultálja (a többi utas közönyös asszisztenciája mellett); egy másik történetben (Kitántorogtak, 135.o.) tapasztalatlan, vidéki fiúk vándorolnak ki hentesnek Finnországba tizenöt évre, mert itthon nem találnak munkát; egy harmadikban pedig (Belső kéménykár, 181.o.) egy szimpla beázás változik hónapokon át húzódó, katasztrofális kálváriává. Ismerősek az utcák, a névvel ellátott metró-megállók, a merev apátiába és vásárló-iszonyba zombult eladónők, a hajléktalanok, az abszurditásig töketlen pénztárosok, a magabiztos hozzá nem értésükkel tüntető szakik, és ismerős maga a szövegekben többször fölbukkanó főhősnő is, a gyermekét egyedül nevelő negyvenes, találékony anyuka is, aki bármikor képes dinoszauruszcsontot, ufó-leszállópályát vagy éppen múmiát rögtönözni, ha úgy hozza a szükség, de az esetek többségében csak élni szeretné az életét, egy olyan országban, ahol ?sokszor a legbonyolultabb dolgokban is jól megértjük egymást, de előfordul, hogy egészen egyszerű kérdésekben nem? (Örkény-árnyjáték I., 153.o.).

Az ötvenegy ?bagatellt? tartalmazó kötetben azért persze találunk szívderítő, sőt szívet melengető történeteket is, vagy éppen finom humorral és iróniával átszőtt városi tündérmeséket, melyekből ? alapos munkával ? azért kitermelhető némi remény is, hogy talán mégsem a világ leglehangolóbb helye az, ahol élünk. A szövegek többsége kifogástalan, sallangmentes és ötletes prózanyelven van megírva, s csak egy-két helyen érezzük (főleg a felvezetéseknél) a tömegtermelésre ráállt tárcaíró automatizmusait, melyeket egy szigorúbb szerkesztői kéz minden további nélkül kihúzhatott volna a kötetbe kerülő változatokból. Mert az eleinte üresen kattogó, közhelygyanús első bekezdések után szinte mindig beletalálunk egy remek történetbe: pont mint az életben, ahol még egy kiábrándítóan szürke hétfő reggel is tartogathat meglepetéseket.

Kiadvány:
Tóth Krisztina
Hazaviszlek, jó?
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Dunajcsik Mátyás
revizoronline.com
2009.11.30.