Az idei év letehetetlen regényének neveztük az Akik nem leszünk sosemet, ami egy harmincas online újságíró, Lente Bálint felnövéstörténeteként indul, de végül egy sokkal összetettebb történetben végződik. Az 1956 és 2017 között játszódó könyvben szó esik 1956-ról, egy Hajdúvágás nevű kisvárosról, a menekülésről, de még egy tüdőgondozó világát is megismerjük. A kisváros elhagyásáról, a nyomasztó magyar közéletről, 1956 emlékezetéről és a vastüdőkről is beszélgettünk Krusovszky Dénessel, aki írt már verses- és novelláskötetet, ez pedig az első regénye. Az amerikai nagyregényről sokat beszélnek és vitatkoznak, de az jellemző rá, hogy nemcsak terjedelmében, de témájában, nézőpontjában és problémafelvetéseiben is igyekszik egy korszakot vagy társadalmi közeget megragadni. Az Akik nem leszünk sosem egyfajta magyar nagyregény.

Mit jelent ez a címke számodra?

Írtam egy kritikát a Műútban Nathan Hill Nix című regényéről, és ehhez elkezdtem olvasgatni az amerikai nagyregényről, és elég vicces anyagokat találtam. A fogalom a huszadik század elején alakult ki, John William DeForest író és kritikus írta le először, hogy minek kéne lennie az amerikai nagyregénynek, és persze a legfontosabb az volt, hogy legyen specifikusan amerikai. Vagyis az amerikai nagyregény az angol irodalmi dominanciáról való leválásnak és az amerikai irodalom nagykorúságának valamilyen következménye volt.

 Korábban mintha a magyar irodalomban is lett volna valami hasonló nagyregény-ínség. Emlékszem Spiró György az egyetemi novellaírás szemináriumon beszélt arról, hogy vajon miért nincsenek nagy magyar regények, amik alatt beszakad az asztal. Pedig hát már ott volt a saját, 1981-ben megjelent Ikszek című regénye,  Esterházy vagy Nádas könyveiről nem is szólva, vagy korábbról Ottlik Iskola a határonja vagy Déry regényei is idetartoznak, gondolom. Mintha ez inkább valamiféle mentális kérdés lenne – elsősorban (de nem csak, ezt az amerikai példa is mutatja) az úgynevezett kis irodalmakban.   

Gimis koromban meg kellett tanulnom, mi a vers, a félhosszú vers, a hosszúvers, de ezeknél nagyon szigorúan megvolt, hogy hány sortól számít hosszúversnek valami. Szerintem a regénynél ez bonyolultabb. Valószínűleg egy nagyregény Magyarországon olyasmi kellene hogy legyen, ami ehhez az amerikai koncepcióhoz hasonlít, vagyis magyar tematikát jár körbe, de fontos, hogy milyen struktúrában oldja meg. Nekem például az egyik nagy kedvencem Ottliktól a Hajnali háztetők, amiről mindig azt éreztem, hogy az egy nagyregény, miközben igazából csak 150 oldal. Ottliknál valahogyan az időkezelés és a figurák életének elbeszélése ad nagyregény-hangulatot. A Hajnali háztetőkben úgy telik az idő, és a szereplők viszonyai is úgy alakulnak, mintha egy tágas regénytérben valósulna meg mindez. Az időkezelés engem is nagyon izgatott, azt akartam, hogy a szereplők öregedjenek valamennyit, változzanak a viszonyaik. A regény ne egy történetmag köré épüljön, hanem a különböző szálak egymáshoz képest mozduljanak el.

Azt hiszem végül is, hogy az idő- és figurakezelés számít, illetve az, hogy nem egy történetmag köré épül a teljes cselekmény; valahogy ez a három dolog lenne az, amiből én elindulnék, ha azt akarnám felfejteni, hogy egy kortárs magyar nagyregény milyen lehet. De hát nyilván akkor eszembe jut a Harmonia caelestis, ami nem egészen ilyen, mégis nagyregény, szóval ezek a kategóriák is bizonyos határral működnek csak.

A regényed ideje 1956-2017 között játszódik. Főleg a mában, a tüdőgondozós jelenet a nyolcvanas évek végén, de mindkét idősík kapcsolódik 1956-hoz. A regény képzelt térképén Amerika, Budapest, Hajdúvágás kap komolyabb szerepet. Hogy kezdted felépíteni a szerkezetet?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Valuska Gábor, Könyves.blog.hu, 2018. december 13.