Konrád György különös memoárja szellemi gazdagodással jutalmazza az olvasói türelmet és a figyelmet.

„Kedvem volt az ásáshoz a saját memóriámban, megy a meszesedés úgyis magamagától, és kedvem volt ahhoz is, hogy elmeséljem, amit találtam, ahogy bennem a múlt képei lassú mozgásokat végeztek egymás körül” – írja a szerző. Konrád új – tekintélyes méretű – műve helyenként valóban afféle írói tudatáramként is olvasható, időutazásként a szerző emlékvilágában, melynek természetesen nincs cselekménye, nincsenek tradicionális eszközökkel teremtett szereplői (persze, tudjuk: a műbeli én mindig teremtett), nincs benne szinte semmi a klasszikus epikai hagyományból. Néha felbukkan ugyan a korábbról már jól ismert hasonmás, Kalligaro, hogy aztán gyorsan elfelejtődjék. Megannyi részét tekinthetjük sajátos alkotói memoárnak is, hiszen sok bejegyzés előtt ott az eligazító évszám, a helyszín megjelölése. De vélhetjük munkanaplónak, melyben helyet kapnak korábbi megemlékezések, előadástöredékek, magára az írói mesterségre utaló reflexiók. Sőt, olvashatjuk akár szépirodalmi esszék végtelen sorozataként. A kötetnek tehát nincs egységes műfaja, nincs kronológiája: az egyoldalas szövegek nem időrendben követik egymást. Az egyetlen, ami mégis koherenciát teremt: a robusztus írói személyiség, az a független értelmiségi attitűd, mellyel önmagát, környezetét és a világot értelmezi.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balogh Ernő, Népszava.hu, 2019. január 14.