Cserna-Szabó András, Szentes, 1974. március 9. Író.
Kötetei: Fél négy (Magvető, 1998.); Fél hét (Magvető, 2001.); Félelem és reszketés Nagyhályogon (Magvető, 2003.); Levin körút ? hasnovellák, gasztroesszék (Ulpius-ház, 2004.); Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel) ? Darida Benedekkel közösen (Alexandra, 2007.); Puszibolt (Magvető, 2008.).
Most jelent mereg a Mérgezett hajtűk ? esszék (Magvető, 2009.) című kötete, erről kérdeztük.
Onagy Zoltán: 2001 óta figyelem, mit csinálsz, ebben az évben jelent meg a Friss irodalmi húsok, a Sárkányfű, ahol korábban a prózát szerkesztetted, csak később, az egyre gyakrabban felbukkanó, "ez a fiatal író, az is, amaz is sárkányfüves" ragadványjelző idején tűnik fel. Két év fiatal kortársak szerkesztőjeként, ez azt jelenti, hogy huszonöt évestől harmincötig valamennyi pályatársadat ismered a kezdetektől?
Cserna-Szabó András: Hát, ha nem is mindet, de sokat. A Sárkányfű szerkesztősége az Aloé Café nevű kocsma volt, hetente egyszer ott gyűltünk össze. Megfordult ott Peer, Térey, Hazai, Kemény, Király Levente (aki a versszerkesztő volt), Varró Dani, Maros András, Szálinger Balázs stb. stb. Akkor talán még hittünk abban, hogy az irodalom csapatjáték, hogy ?kell egy csapat?. Aztán rájöttünk, hogy ez illúzió. És mindenki ment a maga dolgára. Én is. Egyik-másik barátság megmaradt, de mindenkiből magányos bozótharcos lett. És azt hiszem, hogy ez így normális.
OZ: Közben a két éven át a Magyar Konyha. Hogyan lehet egy Magyar Konyha nevű laphoz elszegődni? 1998-ban megjelenik az első köteted, nyilván prózát akarsz írni, nyilván nincs szakács, vagy ezirányú képzettséged, miképpen alakult, főmunkatárs és rovatvezető egy gasztronómiai lapnál?
Cs-SzA: Nincs szakács képzettségem, bár kis ideig jártam a legendás Unger Károly (akkor a Szakácsszövetség elnöke volt, varázslatos figura) óráira. De nem vagyok szakács természetesen. Író vagyok, aki foglalkozik gasztrozófiával is. Nem mellékesen háziember és apa is vagyok, tehát a főzés napi a rutinomhoz tartozik. A Magyar Konyhához kerülésem amolyan Rokonok-szerű sztori. Konkrétan a nagybátyám lett a főszerkesztő és keresett egy fiatal, írni tudó munkatársat, aki szerkeszt, interjút készít, recepteket jegyez le és a többi. Három évet töltöttem el ott, és azóta is szoros a viszonyom a gasztronómiával. Lassan 8-10 éve írok rendszeresen étteremkritikákat, főként a Gustónak, ami talán a legrangosabb lap a piacon (hogy 
mást ne mondjak, ide írja gasztrozófiai sorozatát Váncsa István). És hát irodalmi munkáim sem mentesek a kulináriától, a Levin körút c. könyvemban hasnovellák és gasztroesszék vannak, Darida Benedekkel megírtuk a másnaposság történetét (52 recepttel), és az új könyvemben, a Mérgezett hajtűkben is van gasztronómia vastagon (pl. esszé a lecsóról, portré Ínyesmesterről, eszmefuttatás a kannibalizmusról). Tehát jogos, ha levesírónak csúfolnak.
OZ: És egyáltalán, jót tesz az imázsnak, ha a neved mellé kapcsolt jelző a gasztro-író? Sok magyar író tett kirándulást konyhafronton, néhány kifejezetten üdítő kirándulást, de őket sem ezért szeretjük. Tekintsük szenvedélynek, ami majd elmúlik?
Cs-SzA: Szenvedélynek szenvedély, ez nem kétséges. De remélem, nem múlik el. Az meg, hogy milyen jelzőt kapcsolnak a nevem elé, már régen nem érdekel. Az érdekel, hogy a saját utamat járjam, azzal foglalkozzam, ami érdekel. Arról a kritikusról, aki szerint mondjuk a finomfőzelékről nem lehet novellát írni vagy a lecsóról esszét, mert ez NEM IRODALOM, arról meg megvan a véleményem (el is mondom, sokszor).
OZ: A másik az alkohol. Petőfiről, a népszerű bordalok szerzőjéről kiderült, többnyire vizet ivott. Azt is módjával, nehogy ártson. Van lehetőség arra, hogy rólad is megjelenik egyszer, se nem iszol, se nem főzöl, sem nem eszel?
Cs-SzA: Erre nincs lehetőség. Iszom is, főzök is, eszem is. Ennyi.
OZ: A legutóbbi közvetlen infóm, hogy gulyást főztél a Mérgezett hajtűk ősbemutatóján. Különleges. És az, hogy kifejezetten rövidre zártad a szöveges részt. A magam részéről ki nem állhatom a könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, sajátjaimat legkevésbé. Lehetséges, hogy ilyesféle különlegességgel dobod fel magad számára is, jusson kedv, türelem, hogy elmenj egyáltalán?
Cs-SzA: Én se szeretem a hivatalos irodalmi rendezvényeket, ahol az írók véresen komolyan veszik magukat, és sportot csinálnak a közönség untatásából. Én arra törekszem, hogy inkább egy kötetlen parti legyen egy ilyen könyvbemutató. Kevés duma, még kevesebb önfényezés, 
finom kaja (ezúttal szentesi tyúkgulyást főztünk, az utolsó falatig elfogyott, nekem már nem is jutott, de volt már debreceni korhelyleves is a jómúltkor), jó borok, és mindenki érezze jól magát. Nem látom értelmét annak, hogy órákig osszam az észt a saját könyvemről, miközben a közönség éhezik-szomjazik és kussban kell lennie. És azt is nevetségesnek tartom, amikor egy irodalmár ?méltatja? ilyenkor a szerzőt. Majd az olvasó méltat, ha akar. De az már otthon lesz, a fürdőkádjában, a foteljében vagy a kerti díványon.
OZ: Az ősbemutatóról jut eszembe, hogy több rövid kanyart tettél a színház irányába, kezdve ott, hogy néhány évig színházi tárgyú cikkeket írtál, folytatva azzal, hogy egy évig az Új színház ösztöndíjasa voltál, bemutatták a Vendel című drámádat egy másik színházban. A színház felé - ez lehet a következő útszakasz?
Cs-SzA: Jelen pillanatban ezt látom a legvalószínűtlenebb útnak. Egyre inkább hidegen hagy a színház, nekem ez túl közösségi ügy, csapatmunka. Nézőként is nagyrészt unom. Ami meg mostanában divatosnak számít a színházban, az főleg hidegen hagy. A lakberendezés, a vízilabda vagy a sarki hentes sokkal jobban izgat, mint a színház.
OZ: Azt szoktam mondani, ha rákérdeznek erre vagy arra a kortárs, főleg nálam fiatalabb íróra, hogy szemmel vagyon tartva (szebb fogalmazásban: szemmel tartom), vagy persze azt, hogy "nem figyelem". Te mit tartasz szemmel a kortárs irodalomból?
Cs-SzA: Hát ez azért nehéz kérdés, mert igazából nem az én feladatom a kollégáimról, más kortárs írókról véleményt mondani. De ha mindenáron élő kedvenceket kell mondanom, akkor mondjuk Bodor Ádám, Spiró, Garaczi, Bartis vagy Hazai Attila jut eszembe rögtön a nálam idősebbek közül. Rájuk például mindig kíváncsi vagyok.
OZ: Gyors közvéleménykutatásom szerint (ismerős, elérhető irodalmi körökben, saját öreg-köreimben) az derül ki, hogy nem szeretnek. A miértre nem kaptam autentikus választ. Az a gyanúm, hogy az irodalmárok óhajtják, sőt kifejezetten elvárják, hogy áhítattal, és lehetőleg remegő térddel közeledjen az ember a Parnasszushoz, te ezzel szemben igen szépen belekaszálsz ebbe az áhítatba. Sőt. Lehet, innen való az ellenszenv? Tudod, miért, ismered az okokat, vagy megleplek?
Cs-SzA: Meg kéne válogatnod az ismerőseidet. Barátkozhatnál sokkal jobb ízlésű emberekkel is. De félre a tréfát (valószínűleg az ehhez hasonló viccek is hozzájárultak ismerőseid irányomban érzett ellenszenvéhez). Bennem viszonylag kevés az ambíció vagy a karrierizmus, nem szoktam dörgölőzni, barátkozni, és nagyon nehezen tudok viselkedni is. Elég nagy a pofám, öntörvényű vagyok, mondom a magamét, és nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ilyen vagyok, és kész. Néha nekem is nagyon nehéz szeretni magamat, de hát ezt dobta a Sors, és tudjuk, a Sors a legnagyobb focista. De abban legalább biztos lehetek, hogy aki viszont szeret, az magamért szeret, és nem azért mert benyaltam neki vagy szívességet tettem neki. Aki a barátom, az így elfogadott. És a barátságaim se súrlódásmentesek, folytonos vitában vagyunk, de ez így normális. Vérre menő ordítozást tudunk csinálni mondjuk abból, hogy kell-e a lecsóba fokhagyma, vagy hogy mekkora író Mészöly Miklós. Tehát a világ legfontosabb kérdéseiről. Én ahonnan jöttem (a családomban, a szentesi gimiben és a standon) azt tanultam, hogy face to face harcolunk. És hogy a szabadság dicsőségéhez képest a siker lófaszt se ér.
OZ: A kötet nem novellák, hanem esszék. 42 esszé irodalomról, ahogyan az élet rágja. Egy-egy író, ahogyan a fejedben él. Szép Ernőtől Beckettig, hogy csak az elsőt és az utolsót nevesítsem. Csupa-csupa formabontás, szoborrongálás, szobor-restauráció, kiegészítés. Időnként szentségtelenül, időnként gyengéd szeretettel, belátó szomorúsággal. Írók másféle, más színű fénytörésben. Kíváncsi vagyok, de nagyon kíváncsi, annak ellenére, hogy remek, felvillanyozó olvasmány, becsukhatatlan, letehetetlen, hogyan töri át magát a monarchikus neveltetésű, hagyománytisztelő, gimnáziumi magyartanára véleményét fátumként őrző magyar olvasó bozótján. Hogyan?
Cs-SzA: Nekem nincs ilyen lehangoló véleményem a magyar olvasóról. Ha meg mégis ilyen silány, akkor annál inkább szükség van arra, hogy az irodalomról szubjektíven, emberien, érthetően, érdekesen beszéljünk. A magyar olvasó elvadult a kortárs irodalomtól, mert egy időben nem értette a kortárs szerzőket, és a kritikusok meg elhitették 
vele, ha ő a buta, mert nem érti. Velem még előfordult az egyetemen, hogy egy nagy tekintélyű irodalom professzor lecseszett vizsgán, mert Szerb Antalt idéztem. Az ún. irodalomtudomány nagyon nehezen viseli, ha írók írnak irodalomról, mert az az ő joguk. Pedig hát, valljuk be, nemzedékek készültek (készülnek) például az érettségire Szerbből, mert azt értették, a tankönyvet meg nem. A Mérgezett hajtűk egy szubjektív olvasónapló, nem a kánon felől olvas, nem tudományos, nem használja az irodalomtudomány szakzsargonját, nem akar okoskodni. Egy olvasó írta a többi olvasónak. Azt az esszéista hagyományt próbálja követni a maga módján, ami irodalmunk egyik legbecsesebb öröksége. Esszék, tehát kísérletek néhány számomra fontos dolog végiggondolására. Lehet, hogy nem mindig illedelmes, de hát mi köze a művészetnek az illemhez?
