A kiadó így vezeti be megjelenést: „2015 nyarán egy német doktorandusz, Matthias Weßel a svájci Europa kiadó dokumentumai között bukkant rá a Rubaschow című regényre, amely valószínűleg Arthur Koestler Sötétség délben című regényének legvégső változata. A kalandos sorsú Koestler-könyv eredeti, német változata elveszett, a világ Daphne Hardy angol fordításából ismeri ezt a regényt" Mi az a korpusz, amiből dolgoztál? Az eredeti változat mégis meglett? Vagy angol fordításból fordították vissza németre? Mit tudsz erről a „kalandos" történetről?

Mesés Péter: A történet valóban igen kalandos, az idézőjelet akár el is hagyhatod. 2015-ben olvastam a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy interjút Matthias Weßellel, amiben a kézirat megtalálásának körülményeiről mesélt. Igen, a Sötétség délben mindaddig elveszettnek hitt eredeti kézirata megtalálásának körülményeiről. Számomra a Sötétség délben nem pusztán egy irodalmi remekmű, ennél személyesebb jelentőséggel bír, tudniillik valamikor 1980-81-ben, tizenöt-tizenhat éves koromban olvastam először szamizdatban, és bár hülyén hangzik az ilyesmi, de tényleg döntő jelentőségű hatást gyakorolt az egész további életemre. Ekkoriban számoltam le a szovjet típusú szocializmus iránt úttörő koromban még meghitten ápolt viszonyommal, nem kis részben pont ennek a regénynek a hatására. És ekkor határoztam el, hogy én már soha nem fogom szeretni a diktatúrákat, jelenjenek meg akármilyen színben.

De visszatérve a kérdésedre: az irodalmi érdeklődés mellett ebből a személyes indíttatásból is kiindulva írtam egy levelet Matthias Weßelnek, persze nem válaszolt, így magam kezdtem kutakodni a neten. Németországban és Amerikában a hír olvastán ekkor már meglehetősen izgatottak voltak a Koestlerrel foglalkozó irodalmárok, tehát találtam anyagot bőven. Koestler a regényt 1939-40-ben írta Párizsban, akkori barátnője, a huszonhárom éves angol szobrászlány, Daphne Hardy pedig azon melegében fordította. Nem mesélem el az egész történetet, mert valóban egy egész kalandregényt lehetne írni belőle, de azért képzeljük el a körülményeket: küszöbön a német megszállás, Koestlerék arra várnak, hogy Párizst elhagyhassák, az exkommunista, zsidó írót közben gyanús idegenként, mikor szovjet, mikor pedig német kémként időnként letartóztatják és internálótáborba dugják, ha éppen szabadlábon van, akkor pénzük nincs, néha kifejezetten nyomorognak. Szóval nem éppen eszményiek a körülmények sem regényírásra, sem fordításra. Daphne Hardy brit állampolgár lévén végül viszonylag könnyen eljutott Londonba, magával vitte az angol fordítást, aminek kiadására egyébként szerződésük is volt a londoni kiadóval, Jonathan Cape-pel. Koestlerre viszont még több hónapos tortúra várt Franciaországban, amíg Portugálián keresztül menekülve maga is el nem jutott Londonba. Azt, hogy ezalatt mi történt a kézirattal, hogyan került végül Zürichbe, nem tudjuk, csak feltételezéseink lehetnek. Koestler maga mindenesetre azt állította, hogy elveszett. Ha belegondolunk a háborús körülményekbe, ez nem hangzik olyan hihetetlennek.

Én amúgy abból a kéziratból, pontosabban gépiratból dolgoztam, amit Weßel megtalált a zürichi Zentralbiblikothekban, illetve annak egy beszkennelt változatából. Sok oldalán látható a Francia Köztársaság cenzori hivatalának a pecsétje, amit 1940 júniusáig, vagyis a háborús vereségig használtak. Annyi tehát bizonyos, hogy ha más nem is, a francia hatóságok tudtak a könyvről. Azt már megint csak nem tudjuk, hogy ezek a pecsétek mikor kerültek a kéziratra, vajon Koestler erről tudott-e, esetleg valamelyik letartóztatása során vették-e el tőle. Én, ha egy szép mesét szeretnék kerekíteni a történetből, azt mondanám, hogy egy becsületes francia cenzor felismerte, micsoda irodalmi értéket tart a kezében, és még mielőtt a németek bevonultak volna Párizsba, gyorsan elküldte Zürichbe az Europa Verlag vezetőjének, Emil Oprechtnek, de ez csak egy szép mese lenne.

De megint visszatérve a kérdésedre, kéziratból dolgoztam, egy majd' nyolcvan éve legépelt, indigóval másolt szöveg beszkennelt változatának itthon kinyomtatott példányából, és bár iszonyúan izgalmas volt, főként, hogy olvashattam a szerző kézírásos javításait, de azért azt is hozzá kell tennem, hogy már vénülő szemem nem feltétlenül örült mindig velem. Ami viszont a lényeg: ez a kézirat valóban az eredeti műnek tekinthető, és mivel alig-alig javított már kézzel bele, valószínűleg Koestler maga is ezt tekintette végleges változatnak. Vagyis elmondhatjuk: a Magvetőnél februárban megjelenő könyv lesz az első, valóban az eredetiből készült fordítás.

A történet alapját az szovjet koncepciós perek adták. Minden ilyen jellegű, a diktatúra fenyegető hétköznapjait, a totális börtön szerkezetét és működését feltárni szándékozó szöveg esetében felmerül a kérdés: mennyire időt álló. Ezek a könyvek ráadásul az aktuális országokban, földalatti karriert is befutnak, ez is hozzátartozik a történetükhöz. A kérdés: a korabeli diktatúrák összeomlásával, amikor megtisztul a szöveg olvasási tere, miként mutatja magát a mű? Mennyit változik? Módosulnak-e a hangsúlyok? Az ábrázolás ereje kiállja-e a próbát?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2019. január 29.