 (F)elszámolás
(kiadvány: Jeremiás avagy Isten hidege)
Az új dráma ? az író dramaturgiai meghatározása szerint ? a f?h?s, Jeremiás elméjében játszódik, színtere pedig a ?burjánzó nagyalföldi metropolisz?, Debrecen, ahol már metró is jár. Jeremiás ravasz politikus, unott, hideg és megkeseredett törtet?; a hely (s talán a 2000-es évek) szülötte, ám városához a dráma jelenében éppannyira már nincs köze, mint az új otthont jelent? Pesthez; hogy miért tér vissza mégis, eleinte maga sem tudja. Az események idején éppen a sztrájkol a DKV, s nem közlekednek a szerelvények, a darab nyolc felvonása mégis külön-külön állomásokhoz köthet?, a szerepl?k minden színben új peronon bukkannak fel. Ez fikciótól függetlenül elég hiteltelen megoldás ? ha a sztrájk kimondottan alaphelyzet, ne utaztassuk a szerepl?ket egyik helyszínr?l a másikra ?sötétben elrobogó szerelvényekkel?, ahogy azt Térey d?lt bet?s instrukcióiban teszi. Jeremiás mindenesetre Apafájától indul, s paradox utazása során a tócóvölgyi cívis rakpartig jut el ? ám érdekes módon mégis statikus szerepl? maradhat: nem is annyira ? mozdul körül, inkább körülötte fordul a tér. Minden megállóban új alak köszönt rá a múltból, anyja és húga, szerelmei, barátai és ellenségei, megannyi életet és er?t kívánó viszony. Jeremiás el?bb hamletien haboz, majd a maga nehézkes, g?g?s módján felveszi ritmust: megmutatja a régieknek, hogy ki ?, illetve, hogy mi maradt bel?le ? és fizet, kinek, ahogy mérte. Egyenlítése felszámolás is: egy elhibázott élet tér viszsza stációról stációra haladva a kiindulópont felé, az újrakezdés valós reménye nélkül. Térey nem titkolja, hogy tragédia készül, folyamatosan sejtet, kezdve a (remélhet?leg önironikus) jelenettel, mikor Jeremiás az els? felvonásban el?veszi a pisztolyát, egészen a volt szeret? (Mókus) sorsfordító, szembesít? erej? kérdéséig ?Csak keresztülmenni Debrecenen / Még egyszer. Fölszántani / A földjét. Még egyszer. Egyetlen egyszer? ? kiált fel a f?h?s az érzelmi-fizikai gátak felszakadásának idején, bár tudja már a választ: ?mégsincs Aeternitas?. A város változik, elvésznek a nyomok ? a régiek éppúgy, mint az újak. Jeremiás drámáját Térey János két vallásos ének keretes szerkezetébe fogta: Ráday Pál 210. dicsérete (1751), indítja illetve Szenczi Molnár 25. zsoltára zárja a darabot, de igazi feloldozást, katarzist a szerepl?k közös imája sem hozhat.
A költ? három ciklusra bontotta versanyagát (Sport, Sz?l?színház, Nemo plus iuris), lelkiismeretesen külön tárgyalva a könyv f? témaköreit. A Sport cím? els? etap az egyén és a haza, illetve a közösség viszonyát taglalja: A Helyi ménes pontos, hideglel?sen távolságtartó versével kezd?dik, ami talán ciklus legjobbja is. Szálinger igazi politikai thrillerként mutatja be csorda és a terel? játszmáját: ?A helyi ménest mindig körbecsaholni / És megdicsérni kell, a fogsort csak aztán / Mutassuk ? azt is mint furcsa, idegenb?l/ Hozott játékot, amivel kapcsolatban / Inkább tanácsot várunk a helyiekt?l.? A kimért narráció kés?bb is megmarad, elt?nik viszont a kezd?versre érvényes tartalmi koherencia, ami feszültség alatt is tartaná a szöveget: a Megn?nek a fiúk néhány er?s sora például egy igazi ?férfipró-ba?lehet?ségét rejti magában ? a túl sok szimbólum, szépnek szánt kép (nyomvályús Tejút, háborúk mocsara) mellett azonban elsikkad a lényeg. Szálinger sorozatában a forma sokszor lényegesebbnek t?nik, mint a verset m?ködtet? gondolat: poénnak jó például a nemzeti nagyok pályára állítása ? Széchenyi a bekk, Kossuth irányít, Pet?fi csatárként ?Megszalad, elbújik, ugrik, érez? ? a vers azonban seregszemlével és közvetítéssel együtt három oldalra rúg, s ennyi er? azért nincs az ötletben. A Férfibúcsú fehér keszty?s kegyetlensége viszont elismerést érdemel: az elbeszél? elégikus stílusban, disztichonokkal búcsúzik a régi baráttól, s ez gonoszabb gesztusnak t?nik, mintha felpofozná; a finom külcsín ellenére érezhet?, hogy itt most valakit szépen, akkurátusan a sorok közé-mögé temetnek. Szálinger búcsújában ? és általában személyesebb hangvétel? verseiben ? megszabadul a cirádáktól, a bizonyítási kényszer ballasztjától is. Legszebb példa erre a Sz?l?színház ciklusában olvasható N?sténypiéta, amiért már magában érdemes volt kiadni a kötetet: megindító szerepjáték a szül? n?r?l, a kiüresedett, elrontott piétai alak magányáról: ?Csak félretolják, mint ki végzett /Leped?jének foltja nem kincs/ Nem tizenkett? egy siratja / S még az az egy is magát siratja?. Szálinger az ezután következ? családi témájú versekben (Szúnyog, szúnyog; Hogy nem látlak természetes fényben;Két katolikus) is remekel, s lendülete egészen a ciklus végéig vissza-visszatér (Egy kutya mondja). A Nemo plus iuris fejezetében sajnos már elfogy a szufla; a sorozatban szerepl? verseket kimódoltnak, és kissé céltalannak is érzem. Szálinger itt elvileg az öregségr?l és id?r?l, az elmúlással való szembesülésr?l írna, de aztán inkább csak úgy tesz: bölcselkedik, a római jog terminus technikusaira talál ki verseket (Album I.-XII.). Az öregekr?l, régvolt királyokról szóló szövegek valami elfeledett s rosszul felidézet mítosz töredékeinek hatnak ? kellékek egy kétes hitelesség? történelmi filmb?l. A kötet záróverse, a folytatást mintegy bevezet? Intró már kifelé vezet ebb?l a múlt idej? toposzból: M1/M7 az új ember üdvözlésével ér véget, aki lever ?minden nagyszer?, rég halott cirádát?. Hogy ett?l Szálinger költészete mennyire változik meg, nem tudni ? talán nem jobb, er?sebb, csak más lesz majd. Kiadvány:
2009-12-08 14:52:55
|
 |
|
