Az Aprómunka egy palotáért épp annyira műalkotás, mint használati utasítás a művészethez. Írás, olvasás, építészet és képzőművészet kerül benne egymással kölcsönhatásba: a borítón egy, a történetben szereplő – egyébként valóban létező – épületet látunk, míg a szövegben egy rajz részletes leírását olvashatjuk, a történet, pontosabban a történet elbeszélésének története pedig két író és egy építész személye köré fonódik.

Krasznahorkai László új kisregényének címe mintha magát az alkotás folyamatát akarná egyetlen szerkezetbe sűríteni: azt a rengeteg fáradságot, pepecselést, sziszifuszinak tűnő munkát, amelynek a végén mégis ott áll az eredmény, a mű – ha patetikusak akarunk lenni: a Mű. Nem véletlenül: az Aprómunka egy palotáért épp annyira műalkotás, mint használati utasítás a művészethez. Írás, olvasás, építészet és képzőművészet kerül benne egymással kölcsönhatásba: a borítón egy, a történetben szereplő – egyébként valóban létező – épületet látunk, míg a szövegben egy rajz részletes leírását olvashatjuk, a történet, pontosabban a történet elbeszélésének története pedig két író és egy építész személye köré fonódik.

A kisregény főszereplője, egyben narrátora a saját nevét következetesen kisbetűvel író herman melvill, egy szürke – vagy éppen barna, attól függően, hogy milyen öltönyt vesz föl aznap – manhattani könyvtáros, akinek egyetlen feltűnő vonása, hogy egyetlen ’e’ betű híján a közismert amerikai író névrokona. Amint azt az olvasóknak elmagyarázza, az „igazi” könyvtárosok, akiknek ő is képviselője, valójában gyűlölik az olvasókat, és legszívesebben kitiltanák őket a birodalmukból. Melvillnek azonban gyűlöletén kívül titkos terve is van: egy eszményi, örökké zárva tartó könyvtár létrehozása, amelynek a könyvtárosok nem kiárusítói, hanem palotaőrei.

Milyen is lenne egy örökké zárva tartó könyvtár? Az elbeszélő szerint a bejárás minden lehetőségét kizáró elefántcsonttorony, sőt nem csupán elefántcsonttorony, de annak is az apoteózisa, hiszen egyetlen ember sem láthatja a belsejét; befogadó nélküli, önmagában létező mű. Itt persze azonnal eszünkbe juthat a klasszikus kérdés: létezhet-e műalkotásként egy olyan könyv, amelyet soha senki nem olvas? Melvill válasza szélsőséges, a gordiuszi csomót egyetlen mozdulattal kettévágó igen: nem csupán létezhet, de valójában csak így létezhet igazán. A művészet ugyanis nem valamiféle kiegészítő, utólagos jelenlét, nem szorul ránk, befogadókra. Egyáltalán nem arra való, hogy valamiféle segítséget, netán vigasztalást – horribile dictu kikapcsolódást – nyújtson nekünk. A művészet maga a valóság, egy olyan univerzum, amely a miénkkel egyidőben létezik, és létezése csak villanásokban megtapasztalható.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Evellei Kata, Art7.hu, 2019. február 7.