Tipikus rossz álom, hogy az ember lekési a vonatot, nem tud elindulni. A Rakovszky-történetek visszatérő rémálma ennek a fordítottja: az, hogy valaki a vonaton egyszercsak bedöcög egy régen látott pályaudvarra. De közben mégse tud megérkezni. SZEGŐ JÁNOS KRITIKÁJA.

?Még sötét volt, amikor elindult az állomásra? ? ezzel a tényközlő mondattal indul egyrészt hajnali útjára A Hold a hetedik házban című elbeszélés hősnője, E., másrészt ezzel a mondattal kezdődik Rakovszky Zsuzsa azonos című novelláskötete. ?Pár másodpercig minden boldogító és tökéletes. Aztán visszahuppan a mélybe? ? a Mája fátyla című utolsó szöveg pedig ezzel a két rövidebb mondattal zárul. Kis túlzással ezekből a mondatokból is kirajzolódnak a Rakovszky-(kis)epika leglényegesebb motívumai: ?indulás? és ?visszahuppanás?, más szavakkal az elutazás és a visszatérés, valamint a pillanatig tartó ?boldogító és tökéletes? és vele szemben a feloldhatatlan ?mélység?. Vele szemben, hiszen a Rakovszky-próza nyelvi tereit a különböző feszültségek állandó és reflektált jelenléte alakítja ki. És akkor még le se írtuk azt a formulát, amelyet nagyszerű lírikusok izgalmas epikái után reflexből szokás emlegetni: költői próza. Pedig az. De közben prózai próza is. És ezt a kettős karaktert a nyelv (mi más?) idézi elő; az a nyelv, amely minden sallangot nélkülöz, és közben mégis ornamens, pompázatos marad.

Rakovszky Zsuzsa ? immáron harmadik epikus művében, két regény után ? újabb műfaj felé vette az irányt. Ezt a műfajt Bazsányi Sándor kritikájában találóan nevezte hosszú novellának. A leghosszabb novella több mint 90, a legrövidebb pedig 16 oldalas. E két szélsőség között egy átlagos történet 40-50 oldalon bomlik ki. A hosszú novellák nem csonkított vagy hendikepes, mélynövésű regények, ellenkezőleg: ezeknek a hosszabb elbeszéléseknek, sorsröntgeneknek az árnyékában egy-egy regény lapul. Rakovszky egész életeket, vagy, ami fontosabb és pontosabb fogalom: egész sorsokat sűrít egy-egy drámai történetbe. Ebben a kontextusban érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy például Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa és Takács Zsuzsa költői alapozású (kis)epikája mennyi mindenben közös, azonban egy ponton túl mennyire karakteresen kerülnek máshová a hangsúlyok.

Az élettörténeteket a sors és a véletlen konfliktusai alakítják. A véletlen fogalma Rakovszky lírájában is fontos szerephez jut: ?a döntések és kényszerek sorát / s a véletlenekét, amelyek összessége / az életem, amelyben minden lehetne más, / minden lehetne semmi, a kezdetet kivéve? (Öregkor). Mindezt a második regényben, A hullócsillag évében így írja le a szerző: ?A világot láthatatlan vonalak szabdalják darabokra.? Ebben a kötetben a szétszabdalt darabok visszamenőleg próbálják láthatóvá tenni a törésvonalakat; legalább utólag megérteni, és ezáltal elfogadni, hogy mi miért történt, avagy éppen miért is nem történt meg. A véletlen sorsa ? talán ez izgatja ebben a kötetben a legjobban az elbeszélő Rakovszky Zsuzsát, és a sorsukkal, ha nem is szembeszálló, de mindenesetre szembenéző hősnőit. És a szembenézés itt emiatt szembeszállás is lesz. 

A visszatekintés egzisztenciális mozzanatához minden esetben az emlékezés, a visszaemlékezés művelete társul. És, ahogy a szövegben előrehaladva olvassuk a visszapillantó emlékfutamokat, úgy juthatnak az eszünkbe olyan klasszikus Rakovszky-idézetek, mint amilyen például a sistergően nagy vers, a Decline and Fall zárlata: ?A helyiségek, ahol születve, halva, válva / előadódtunk ? csak míg élünk, akik élték / őket, csak addig élnek, az emlékezet érték- / közömbös mézében mumifikálva?. Az emlékezet nem csak helyzeteket és személyeket mumifikál, hanem személyiségeket is, azaz a Rakovszky-novellák felnőtt hősnői (és itt a hős és a nő is kurzív!), amikor visszaidézik gyerekkorukat, akkor kénytelenek valamit kezdeni a bennük eltemetett gyerekkel. Ennek a fordítottjára is van példa: felejthetetlen a koraérett, teljes magányra kárhoztatott gyerek figurája (A svédek).

A Hold a hetedik házban látszólag egymástól elkülönülő szövegei másodfokon összekapcsolódnak, és univerzális alakzatokat, pszichológiai mintázatokat tesznek láthatóvá. Ezeket az elbeszéléseket nem az azonos helyszínek (bár néhány jellegzetes helyszín keresztülhúzódik a könyvön), és nem az azonos szereplők (bár hasonló nevű karakterekkel többször is találkozunk) kötik össze, hanem az olyan motívumok folyamatos jelenléte és értelmezése, mint amilyen például a már említett emlékezés és emlékképzés mellett az utazás és az álom toposza. ?Álomból álomba ébred? ? morajlik át egy másik Rakovszky-verssor (Téli napforduló).

Ráadásul, hogy még izgalmasabb legyen a képlet, a motívumok maguk is összekapcsolódnak. Így kerül szembe egymással nem csak az emlékezet és az álom figurája, hanem egy másik síkon a maradás és az utazás metaforája is. Ez a történetek kontextusában azt jelenti: ahol az emlékezés kényszerfolyamata a meghatározó, ott általában a maradásra, a sorvadásra, az izolálódásra emlékezik a szubjektum; amikor viszont az álom kerekedik felül, akkor a szereplők álmukban elutaznak vagy visszautaznak, mégpedig ?az álom sajátos logikáját követve? (17.o.). Útközben az állomások, a stációk is külön jelentéssel rendelkeznek: a pályaudvarok pompázatos nyomorúságáról több szövegben is érzékletes, azaz mélyen átélt leírást kapunk.

Ha már a tereknél tartunk: a Rakovszky-elbeszélések optikája ? akárcsak Ingmar Bergman filmjei, amelyek mintha távoli előzményei lennének ennek az írásművészetnek ? a zárt, redukált, lefojtott belső tereket végtelen és feloldhatatlan tragikusságában pásztázza végig. Az elfojtás és a közléskényszer állandó kettőssége, és általában a lélektani nézőpont folyamatos alkalmazása, szintén a lappangó, néha ködösen átderengő Bergman-hatást támasztja alá. Az élesített belsőkhöz képest a külső helyszíneknél gyakran az elmosódottság, a körvonalazatlanság karneváli tömegélménye dominál. Ebben a viszonyrendszerben például az otthon fogalma és fedezete szintén permanensen megkérdőjeleződik. Az otthon gyakran mint a távoli otthon kúszik be a történetbe. A távoli otthonba pedig azért kell visszamenni, mert már nem otthon valójában, csak az emlékekben, illetve azért, hogy az ember újra megtapasztalja, hogy miért is kell onnan elmenekülnie.

?Költői epika ez, a stilizáltságnak ama fokán, amelyet az epikumnak egy elképzelt(!) személyes(!) tudatban(!) történő realizálása szükségessé tesz? ? írja Szilágyi Ákos A kígyó árnyékáról, s ez nagyjából erre a könyvre is igaz. A stilizálás Rakovszky egyik alapeszköze, mondhatni, a stilizálás maga az író, a stilizálás mindig kéznél van. Amiképpen a térábrázolásokat, úgy az időviszonyokat is nagyban meghatározza az elvonatkoztatás és a konkretizálás kettőssége. Az elbeszélő előbb elmossa az idő jelölőit, éppen hogy csak sejtjük mikor játszódhat, aztán, például a Challenger-tragédia említésével, váratlanul napra pontosan tudjuk, hogy mikor játszódik az adott novella.

A kígyó árnyéka olvasása után Bojtár Endre Rakovszky Zsuzsa epikáját ?lélektani-lételméleti prózának nevezte?. A pszichológiai perspektíva (és narratíva!) továbbra is meghatározó Rakovszkynál; úgy is mondhatjuk, hogy a lélektani realizmus evidenciája mindent felülír. Az álom című novella például két hang párbeszéde: az egyes szám első személyű frusztrált nőé (frusztrációja, hogy hipochonder és egyedül van követelőző apja és féltékeny, követelőző férje között), és az őt gyógyítani igyekvő, álomfejtő pszichoanalitikusé, aki egyes szám harmadik személyben rögzíti a hősnő álom-képeit. Vagy majdnem mindent felülír a lélektani nézőpont: léteznek a kötetben ugyanis olyan üres szöveghelyek, amelyeket az író nem akar feltölteni pszichológiai vagy szimbolikus magyarázatokkal. Ezeken a törésvonalakon keresztül rajzolódik ki a novelláskötet lételméleti térképe. Ezen a ponton ?létüknek néma magja nyílik szóra hirtelen?.

Kiadvány:
Rakovszky Zsuzsa
A Hold a hetedik házban
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Szegő János
revizoronline.com
2009.12.10.