„Én vagyok az, én vagyok – Vera, Vera, Vera” – mondja a lány a Jelmezbálban élete egy igazán nehéz pillanatában, múltjának kulcsfontosságú heteit viszont most a grecsói univerzumot továbbépítő Vera című regény fejti fel. Oda megyünk vissza, ahonnan a legtöbb trauma ered, a gyerekkor biztonságosnak vélt, de számtalan buktatóval teli mélyére, amikor Vera életében egyetlen pillanat alatt minden darabokra törött és „körülötte kicserélődött a világ”. Grecsó Krisztián új regényében 1980-ba vezet vissza, a számára személyesen is fontos Szegedre, viszont a város csak a hátteret szolgáltatja ahhoz a lelki felforduláshoz, melyet egy-egy véletlenül elkapott mondat, dobozok mélyéről előkerült régi fénykép vagy kicsinyes bosszúból felfedett titok okoz. A Vera a hét könyve.

„Ez az új élet mégiscsak tengernyi rosszat és fájdalmat okoz. Legfőképpen a mamának. És akkor persze neki is, mert ők igazából egyek.” A tízéves Vera nehéz időszakot él át. Az élete egyetlen szempillantás alatt fenekestül felfordult, és fájdalmát tetézi, hogy elveszítette a legfőbb bizalmasa, Sári barátságát is – hát ér ez ennyit?, teszi fel magának a kérdést. Az ez nem más, mint az új lengyel fiú, Józef iránti vonzódása, amely a barátság és a szerelem furcsa keveréke, még ha Vera ezt képtelen is így megfogalmazni. Hiszen Vera mindössze tízéves, negyedikbe jár, a benne kavargó sok fura érzésre egyáltalán nincs még szava, például azt is csak a Családi körből tudja meg, hogy a szívét-lelkét örökké mardosó „szomorú-izgulást” igazából nem is így hívják. Kételyeit viszont nem igazán tudja, kivel megbeszélni. Hiába imádja a szüleit, érzi, hogy valami titok lappang a múltjukban, egy olyan titok, melynek rajta kívül mintha többen is beavatottjai lennének.

A Jelmezbálból már tudni lehet, hogy Vera örökbefogadott gyerek, és a 2016-os regény szerint ez a tudás, mikor végre kipattan, hatalmas törést okoz a lelkében („Másfél évig nem szólt a nevelőanyjához, amikor megtudta az igazat”). Ezek a törésvonalak a Vera regényidejében még nem ilyen elvágólagosak, a helyzet viszont többször is pattanásig feszül. Azt Morcsányi Géza is elmondta a kötet bemutatóján, hogy befogadói szempontból nem is az örökbefogadás ténye a lényeg, hanem az a mód, ahogyan ez az egész a cselekmény előrehaladtával kiderül. Grecsó Krisztián apró ecsetvonásokkal dolgozik, irodalmi technikája pont ezért kicsit a pointillistákat idézi, és egészen hétköznapi jelenetek sorából bontja ki a nagy egészet. Az apró jelzések, véletlen találkozások sora sokáig Verának sem áll össze. Ha egy kirakós darabja sehogy sem illik az amúgy tökéletes képbe, ha egy állításnak látszólag nincs semmi alapja, miért is akarnánk elfogadni és igaznak hinni azt? Még akkor sem hiszi el a nyilvánvalót, amikor a barátnője sértetten a szemébe vágja (féltékeny hazudozásnak véli), és a kulcsszereplő Józef kell hozzá, hogy végre felnyíljon a szeme.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2019. március 3.