Minden nyugtalanító (Tiszatáj Online)
(kiadvány: Szárnyvonal)
INTERJÚ FEKETE VINCÉVEL SZÁRNYVONAL CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN A Szárnyvonal több vágányon is fut. Fekete egyfelől a kizökkent idő természetével foglalkozik. A kizökkent idő egyfajta más-idő, ünnep, az időn kívüli idő eksztázisa. A lopott és talált idő természetét egy titkos szerelem viszontagságain keresztül érzékelteti. A könyv másik tétje: miképpen lehet érvényesen egy olyan klasszikus zsánerhez fordulni, mint a természeti líra – anakronizmusok nélkül. A versek több műfajhoz is köthetők: gondolati költemények, tájversek, csendéletek, elégiák, monológok, szonettek. A formai gazdagság is jelzi a székelyföldi költő lírájának klasszicizálódását. Ez azonban semmiképpen sem jelent holmi zárt esztétikát, iskolás rendet. Fekete verseiben a feszültség éppen a visszafogottság révén lesz igazán erőteljes, meghatározó versszervező elem. A könyv verseiben, nemegyszer páratlan erudícióval megírt egyetlen mondatnyi költeményeiben a kizökkent idő, akár az ingaóra, vissza is zökken, hogy felmutassa, miképpen egészítik ki a hétköznapok az ünnepeket. A Szárnyvonal indulási oldala a posztklasszikus erdélyi líra, az érkezési peron pedig napjaink izgalmas költészete. – Mit jelent Fekete Vince számára a tér, evidenciát vagy feladatot, illetve mi minden mást? – Á, dehogy, leginkább kilátót, kiterjedést. A helyet, ahonnan ráláthatok a világra. Ahol feloldódhat az ember a tájban. Ahol szimbiózisban lehet az ember a természettel. – Hogyan lehet feloldani az elvesztegetett idő által megképződött melankóliát? Érdemes? – De hát fel kellene oldani vajon, kérdezhetném. És vajon miért? Tudomásul kellene venni csak. Illetve nem is kellene, csak jó, ha tudomásul vesszük. Ha tudásunk van/volna róla. Ha számolunk/számolnánk vele. Vagyis ez a véges és végtelen közötti vibrálás, ez a rettenetes játék. Hogy kifolyik kezünk közül, mint a homok. Elfolyik, elpörög. És akkor ott van bennünk a rémület. Belül legalábbis. Az elfogyás, elpörgés az elmúlás rémülete és feszültsége. Ez a véges és végtelen közötti feszültség. Mert nem megszelídíteni kellene a végtelent, hanem gyakorolni. Úgy, hogy megpróbál az ember föloldódni valamiben, mondjuk a tájban. Ezáltal valahogy felfüggeszteni az itteni és túlnani közötti törést. Folytonossá tenni ezt a kétféle létállapotot, mintegy egybejátszani az itteni, megtalált harmóniát a majdani megbékélt föloldódással. Újragondolni az életet és az elmúlást. Mint ahogy tette ezt Szilágyi Domokos, amikor Csokonai körforgás-elvét az Öregek könyvében újraírta. Ezt a természet-, illetve létszemléletet, ahogyan a test majdan ennek a természeti körforgásnak a részévé válik. – A Szárnyvonalban a feszültség és a visszafogottság egy cipőben járnak? […] 2019-01-24 17:26:02
|
|