Szarvas József a hortobágyi tanyavilágba született, ahol titokban Kovács Katiról ábrándozott. Tízévesen, mikor a tanítónője megkérdezte, mi akar felnőttként lenni, csak annyit válaszolt: táncdalénekes vagy népművelő. Fogalma sem volt arról, mi a színház, mégis minden efelé terelte. Paréjszedés helyett egyszemélyes előadással szórakoztatta pajtásait, verset írt a szerelmének, táncdalíró versenyt hirdetett az iskolában. Nem adta fel álmát: huszonhárom évesen előbb nyert felvételt a színművészetire, mint hogy leérettségizett volna.

A Jászai Mari-díjas színész, a Nemzeti Színház művésze minderről megrendítő őszinteséggel vall a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent Könnyű neked, Szarvas Józsi… című kötetben, amelyet a Törőcsik Marival és Cseh Tamással készült beszélgetős könyveiről ismert Bérczes László rendező-dramaturggal közösen írt. 2019-ben színdarab készül a műből, melyet a Nemzeti Színházban fognak bemutatni. Szarvas József 2019. március 15. alkalmából Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült. (Az interjú eredetileg 2018. július 6-án jelent meg a Magyar Hang 2018/8. számában.)

– Nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját. Direkt ehhez időzítve jelent meg kötete, amelyben tabuk nélkül ír gyermekkoráról, a szakmáról, a legbensőbb titkairól?
– Szarvas József: Eredetileg 2017-ben, a viszáki pajtaszínház tizedik születésnapjához kapcsolódva jelent volna meg a könyv. Szerettem volna visszaidézni azokat a helyzeteket, amelyek elvezettek addig a csodáig. Megírtam jó pár novellát, de a jubileumi teendők elsodortak. Laci ősszel hívott, hogy miért nem folytatom a munkát. Ő is elkezdett hinni ebben az egészben. Nekem pedig döntést kellett hoznom: képes vagyok komolyan megírni az életem? Színészként tudom, hogy az igazság keresése mindig önvizsgálattal jár. Egy ilyen könyvnél csak őszintén lehet vallani. Persze ekkor mindig felmerül az emberben, hogy kinek ír. Én pontosan tudtam. Gyermekeimnek, Dávidnak és Katinkának. És ez bőven elég.

– Közösen írták-szerkesztették a könyvet.
– Bérczes László: Ez a könyv Jóska nélkül nincs, nélkülem lehetne. Mégis úgy gondolok erre a kötetre, mint a kettőnk könyvére. Ketten kiteszünk egyvalakit, talán egy írót is. Néhány évvel ezelőtt együtt dolgoztunk Jóskával egy produkcióban, ő színészként, én rendezőként. Akkor „ráéreztünk” egymásra. Aztán Jóska megkeresett, hogy könyvet írna, segítsek. Jólesett a bizalma, de nem tudhattam, mi lesz belőle. Amikor az első szövegeket elküldte, először megijedtem: dirib-darab szövegtöredékek, elütések, helyesírási hibák…

De azt is észrevettem, nem lehetett nem észrevenni, hogy eredeti és pofáncsapó őszinteség árad a mondatokból, és egyszerre zuhan ránk a szövegből a frenetikus humor és a gyomorszorító fájdalom. Az a fajta ártatlanul hiteles megszólalás, ami Jóska színészetét is jellemzi, fogva tartott engem. Azt az esélyt éreztem meg, amelyet szerintem az elkészült könyv igazol is: szépirodalmi minőségű életregény születhet. A kortárs magyar irodalomban sokan nagyon jól forgatják a szavakat. De ha nincs meg a mag, a lényeg, akkor az egész csak ujjgyakorlat, zsonglőrködés marad, és felmerül a kérdés, hogy mondott-e az író egyáltalán valamit, vagy csak a szakmát gyakorolta. Jóska sok mindent mond. Nem üzenetről beszélek, hanem a létezés és közlés természetességéről. Én arra a hullámra próbáltam meg ráfeküdni, amelyet az ő csónakja vetett. Együtt haladtunk hát a célig, a végleges szöveg megszületéséig.

– A beszélgetős könyvekhez képest sokkal nehezebb feladat volt a „közös írás”?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Makrai Sonja, Magyarhang.org, 2019. március 16.