A hajléktalanok büdösek, az emberek többsége bunkó, a nők hisztiznek és teherbe esnek, sőt, olykor még szülnek is, férfiak lelépnek, fiatalok hagyják el hazájukat, féltve imádott papagájok repülnek el, tárgyi világunk dolgai elromlanak, és néha persze meghal valaki. Címszavakban így foglalható össze a Tóth Krisztina új kötete. Nem nagy dolgok ezek, hozzátartoznak az élet rendes körforgásához.

A novellák elbeszélőjének helyzete igen érdekes, más-más nézőpontból ismerjük meg az eseményeket. Hol egyes szám első személyű a narráció, máskor tanúként van jelen az elbeszélő. Ez a pozíció egyébként ciklusonként is változik, és bár a nyelvi megalkotottság helyenként hullámzó, előfordulnak kidolgozatlanabb, hanyagabb írások is, összességében is összeolvashatóak a narrátorok. Azt azért nem kockáztatnám meg, hogy regényként értelmezzük az írásokat, de kétségtelenül tudatos kompozíció, ugyanazon láncra vannak felfűzve a szemek. Itt jegyzem meg sietve, hogy ez tartja el a gyengébben sikerülteket (Remete, Ilyen egyszerű, Visszapillantó, Damil). Tóth Krisztina az utca emberéről ír, néhány esetben a szó szoros értelmében véve. Tulajdonképpen jelentéktelen tragédiácskák ezek, a Föld ugyanúgy forog tovább. És tudom nagyon jól, hogy irodalom meg fikció, de nekem jól esik azt hinni, hogy ezek az emberek tényleg itt bóklásznak a pesti utcákon, a metrón, az aluljárókban. És tegyük fel, legyen egy jó napom, igazat adok magamnak: soha nem fogják kezükbe venni saját történeteiket. Persze az is meglehet, hogy annyira fenn hordom az orrom, hogy elképzelhetetlennek tartom belesüllyedni magamat a BKV-tömegbe.

A tárcaszerű novellák, vagy novellaszerű tárcák legfőbb erőssége kétségtelenül időkezelési technikája. Megdöbbentően életszagú, jelekben tűnik csak fel a változás az amúgy körkörösen ismétlődő mindennapokban, években, ünnepekben. Ahogy rádöbben erre a Perpetuum mobile c. írás női beszélője is: nem ez az első tél, amikor Karácsonykor hülyére zabálja magát, januárban pedig izzad egy edzőteremben. ?Az idő valójában nem telik, csak körbejár végtelen lassúsággal.? Valami azért mégis csak történik, hiszen kapcsolatok érnek véget, házi kedvencek pusztulnak el, és hogy ne legyek ily pesszimista, eltöltünk egy szép délutánt a gyermekünkkel egyiptomi múmiát gyártva a ?nyuszi-csokimikulás?-ból. És az elfeledett, majd megtalált tárgyak, illetve azok nyomai adnak hírt valaha volt dolgainkról. Ezek különleges hatással vannak az emberre, nosztalgikus tekintettel bámul maga elé, ha egy kutya játéka, egy papagáj tolla, egy régi szerelem valamely emléke kerül az útjába véletlenül. Vagyis, Tandori után szabadon, megkezdődik a tárgyak tisztogatása, és ettől bizony olykor kiráz a hideg. Ezekben a pillanatokban veszi fel a szálat a szerző és kanyarint elgondolkodtató, ám mégis légies élet-metaforát egy-egy hétköznapi szituációból, majd észrevétlenül engedi kisiklani azt ujjai közül. Ám az olvasóban lerakódik a hordalék: a szöveg működik.

Az irodalom kimeríthetetlen témái közé tartozik az örök férfi-nő harc, és annak különféle válfajai. Tóth Krisztina kétfelől ragadja meg a problémát: egyrészt a ?gyengébbik? nem életében komoly változást is előidézni képes egyéjszakás kalandok felől, melyeknek önmagukban is két dimenziója van, hiszen a harmadik fél a család és a pár hűségesebbik tagja (Tavaszi szél, Adventurer, Verárjúfrom, Kamu, Alagút). Másrészt sas szemmel, éles iróniával és intellektuális humorral is lehet kémlelni a Marsról és a Vénuszról leszármazottak küzdelmét (Vót, Pepi, Damil, Visszapillantó). A tanulság persze nem új, a kérdés kérdés marad. Azonban itt tart elénk tükröt a szerző: érdemes-e magunkat ennyire halál komolyan venni? Vonatkozik ez emberi kapcsolatainkra is: elhagytak? Lépj egyet hátra és hallgasd meg Babus néni tanácsát: ?Igen, lyányom, a tied vót. Csak vót.?  Nézhetjük hasonló szemüvegen keresztül az állandó évődést, féltékenykedést, vagy egy szerelmi háromszög tagjainak kínos-groteszk együtt ebédelését. Igen, ez azért mégsem ennyire egyszerű, de akkor, olvasás közben maradéktalanul hiszek az írónak.

Akad itt a feminista vélemény-nyilvánításnak is ékes darabja, amely vékony jégen táncol; féltem is, hogy lékre fut vagy beszakad. A Nagy vonalakban a női szexualitásról című tanmese(?) kegyetlenül ironizálja a férfiak azon ? egyébként olykor kifejezetten kedves ? tulajdonságát, mely szerint csak ők tudnak vezetni, jó bort venni, síelni, ismerik az építészetet, irodalmat, no és persze sec perc alatt eljuttatnak minket, balga nőket a csúcsra. Szellemes, nevettem is rajta, csak a végén volt rossz érzésem. Nem szívesen látom magam megtermékenyített petesejtként, az éppen aktuális hímet spermiumként, és a kérdésre, hogy: ?Rám vársz cica?? soha nem mondanám: ?Nem, a menopauzámra.? Elhiszem én, hogy ez a szöveg csupa idézőjel és magát a feminista párbeszédet is parodizálja, ezért nem szakad be a jég. Aztán még az is lehet, hogy egyáltalán nem vagyok feminista, ezért nem értem ezt a humort.

Igazán jól ülnek az érett Kosztolányit felidéző novellák, melyek 21. századi megfogalmazással, élethelyzettel igen különös szájízt hagynak maguk után. A Talált levél c. írás nyelvi leleményessége a maga pőre egyszerűségében zseniális. Távol álljon tőlem, hogy nagy szavakat használjak, de most megteszem: a kötetet finoman, szinte már misztikus módon szövi át Kosztolányinak a Nyelv és lélek-ben kirajzolódó nyelvszemlélete. Csupán érzi az olvasó a jelenlétet, tetten érni alig-alig tudja. Illetve egy helyen talán mégis: A kalap közepe c. szöveg kimondja, amit oly áhítottan kerestünk: ?Gyermekként a felnőttek nyelvét épp olyan titokzatosnak és érthetetlennek találtam??, vagy ?Mai szokásom úgy figyelni a nyelvet, mintha nem érteném?. Édes Anna és Esti Kornél szellemének felbukkanása jólesően melengeti szívünket már önmagában is, hát még ha van benne fricska is. A pontos városrajz, a kispolgári környezet, a rég őrzött családi titkok a századforduló hangulatát idézik, ami keveredik a rendszerváltás hangulatával, illetve ezt megfejelve még a tárca műfaji jellemzőivel. Be kell látnunk, ez a publicisztikai forma nem kimondottan korunk találmánya, összességében azonban nem vitathatjuk el a kötettől a felsoroltak harmonikus és friss ötvözését.

?A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom? Fel kell jegyezni mindent.? - hangzik a szerző ars poétikája, mely nem csak a most megjelent tárcákban tükröződik, végigvonul az egész életművön. Tematikailag és nyelvileg újfent üde, játékos, bájos, profi és nagyon okos szövegek. Mit fűznék még hozzá? ?Na mennyé te is. Utazzá?.?

Kiadvány:
Tóth Krisztina
Hazaviszlek, jó?
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
zartkor.hu
2009.12.12.