Kertész Imre írásainak témája a saját élete. „Ahogy hallgatom, megértem, hogy az élete és a műve egy és ugyanaz: amikor elmeséli az 1980-as NDK-beli utazását, szinte szó szerint mond fel nekem három oldalt a Gályanaplóból, ahogy azt később, egyedül, a könyv mellett megállapítom” - írja Clara Royer a Kertész Imre élete és halálai című, márciusban megjelent életrajzi esszékötetében. Kertész műveinek főszereplői alteregók, akiken keresztül a szerző saját magát értelmezi mindig újra. A Sorstalanság Köves Gyurija a regény végén a koncentrációs táborok boldogságáról szeretne inkább mesélni a riporternek, miközben valamiféle, Kertész egyik naplóbejegyzésében „tilalmas nosztalgiának” nevezett érzés keríti a hatalmába. Ez a fajta abszurditás, a humanizmus szilárd értekeinek felszámolódása a Nobel-díjas szerző életében is groteszk-humoros, ironikus formában minduntalan megjelenik. Clara Royer Kertésszel való beszélgetései, az író által olvasásra átengedett személyes jegyzetek, illetve a Berlini Művészeti Akadémián őrzött Kertész Imre-archívum kutatása nyomán a könyv számos olyan adalékkal szolgál, amelyeket most ismerhet meg első ízben az olvasó. Ezekből gyűjtöttünk össze néhány érdekességet.

1948-tól újságíróként dolgozva, a propaganda ízlésének megfelelő cikkek írásával remélt könnyű keresetet, miközben csöppet sem vette komolyan kezdődő felnőtt életét. Mulatókba járt, jazz zenét hallgatott, és presszók teraszán fogalmazgatta portréit a sztahanovista fiatalokról. 1951-ben a Margitszigetre küldték, hogy tudósítson a Dolgozó Ifjúság Szövetsége gyűléséről, ám Kertész inkább elhívta akkori barátnőjét, és sétáltak egy jót. A cikk természetesen ennek ellenére, az elvárt stílusban elkészült. Sajnos azonban ez lett kirúgásának oka is - a gyűlés ugyanis a valóságban elmaradt.

2. Az egykori fogvatartottból is válhat börtönőr

Kertész 1951-ben megkezdte két évig tartó sorkatonaságát. A karhatalmi őrség tagjaként a katonai ügyészség központi börtönébe, az ÁVH szomszédságában álló épületbe osztották be börtönőrnek. Feladata a foglyok felügyelete, munkára vagy kihallgatásra kísérése volt. A helyzet visszásságát jól mutatja egy korabeli vicc a köztéri helyek őrzéséről, amellyel az idős Kertész szórakoztatta Royer-t: „Maga meg miért áll itt? – kérdezték az őrtől. – Hát, hogy őrizzem a Sztálin-szobrot. – De hát mi történhet, valaki esetleg lepisili? Ki pisilné le a Sztálin szobrát? – Azt mondja: – Én, ha nem lennék szolgálatban.”

3. Ha valamit szeretnénk elérni, tegyük annak az ellenkezőjét

Az író végtelenül rosszul érezte magát a „hóhér” szerepében, ezért „1953 egy nyári reggelén megivott valami fekete folyadékot, majd rosszullétet szimulált, az orvosi rendelőből a katonai kórházba szállították, ahol nem akarták felvenni, így Švejk, a derék katonához méltó üvöltözésbe kezdett, hogy nem akar a kórházban maradni, aminek hallatán azonnal kerítettek neki egy ágyat.” A tréfa akkor kezdett komolyra fordulni, amikor az orvosok gerinccsapolást akartak végezni rajta. Végül egy orvosnővel való őszinte beszélgetés után sértetlenül hazaengedték, és hamarosan a katonai szolgálat alól is felmentették.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2019. április 4.