Kritikai sorozatom végére érvén szeretnék elköszönni a szlovákiai magyar olvasóktól. Ez alkalomból eltöprengek azon, vajon melyek is azok a rejtett etalonok, amelyek, ha nem is gondoltam velük, közvetett módon belejátszottak véleményeim kialakulásába. Noha egy kritikusnak nincsenek, nem lehetnek mintaszerű irodalmi elvárásai, mivel nyitottnak és előítélet-mentesnek kell lennie, kritikusi genezisében mégis vannak olyan alkotók és művek, amelyek, többnyire öntudatlanul, a többinél erőteljesebben befolyásolják véleményformálását és ítéleteit.

Az etalonok az idők során változnak, ámbár vannak opusok, amelyek, lappangva, maradandóan jelen vannak a kritikusi lelkületben. Esetemben a magyar klasszikusok közül a költészetből József Attila, a prózából pedig Kertész Imre az a szerző, akikre, ha tudatában vagyok ennek, ha nem, lelki szemeimet vetem. József Attilát világirodalmi távlatban is rendkívüli és rendhagyó, teljesen eredeti, forrásértékű költőnek tartom, Kertész Imre pedig regényíróként és esszéistaként is fontos számomra, mint akinek az írói ethosza páratlanul eleven és dinamikus (forró) a huszadik-huszonegyedik század fordulóján, és aki mintegy átmentette azt, ami a modernizmusban a legjobb volt. Ami mindkét alkotóra jellemző, az a mélyebb (életbevágó) hitelesség igényének föl nem adása, az írói felelősség emberpróbáló hordozása és a megroppanás e teher alatt, a formafegyelem, a tömörség esztétikája és bizonyos egzisztenciális (nem egzisztencialista) hevület (a ?harminchatfokos láz?). Ezenkívül a nagyfokú intellektuális, mondhatni: filozofikus igényesség, a gondolatban való meg-megtörő, akár elbukó hit, a személyes és közösségi kétségbeesések súlyos hordereje?

Mindkét alkotó magányos (volt). A befelé forduló elmélyülés és a világon rajta tartott, éber szem együttese feszültséggel ruházta fel művüket. Nem spórolták ki életükből a kínt, a szellemi eszmélés hajtómotorját. Közösséget vesztő, otthontalan individualisták és merészek mindketten ? a diszkrimináció réme mindig ott lebegett a fejük felett. József Attila a végén valóban totálisan kiszorult az életből. Kertész Imre a végén valóban ?valaki más? lett, megadatott megismernie a boldogságot, Köves Gyurit azonban most is magában hordozza, és az ő megroppanása beszél belőle.

Újraolvastam a Valaki más című esszéprózát (ízlésemnek különösen megfelel esszé és próza, ábrázolás és gondolat vegyítése), mely 1997-ben jelent meg, és 1991?1995 között íródott. Arról a periódusról szól, amikor Kertész Imre, nehéz léptekkel, elindul a siker útján, szabadul egyfajta magyar börtönből, és ráköszön a kései szerelem is. Ugyanakkor dezorientált, és (mint mindig) lelkifurdalásokkal küszködik. Nem az opus magnum ideje ez, hanem, mint az alcím mondja, a változásé. A próza töredezett, vegyes fragmentumokból áll, és a kihagyások ugyanolyan beszédesek, mint a megvallott és leírt dolgok. Az időszak végén gyász éri az írót, meghal a felesége, magyarországi életének tanúja, a sokat szenvedett Albina. Egy világ fokozatosan lezárul, és megnyílik egy másik.

A Valaki más főszereplője és beszélője egy író ? ez Kertész Imre legstabilabb, noha drámai identitása. Az irodalomnak, az írásnak az ő esetében óriási a tétje. Lehet, hogy ez manapság anakronisztikus? Számára nem volt más módja az állandó megalázottságból (?gyalázatból?, írja nemegyszer) való szabadulásnak.

?Ha lelki élet helyét az ész veszi át, megkezdődik az a hanyatlás, aminek végül az ész is áldozatául esik? ? írtam ki naplóm első oldalára egy idézetet tőle. Az úgynevezett lelki élet és az úgynevezett ész közti állandó verődés, vergődés, talán-talán, a valaki és valami más megszületésének lehetőségét villantja fel.

Most pedig átadom, valaki másnak, a stafétát.

Kiadvány:
Kertész Imre
Valaki más
Magvető Kiadó, 1997

Forrás:
ujszo.com
2009.12.11.