Elsőre még meglepő volt, hogy itt egy író, aki abból csinál irodalmat, amit a többség nagyjából a cselekvést követő tizedik másodpercben elfelejt. Karl Ove Knausgård (KOK) - aki a jövő héten érkezik Budapestre, miután ő a csütörtökön kezdődő könyvfesztivál díszvendége - első pillantásra nem is csinált mást, mint hiperrealisztikusan elkezdte megírni az életét, és a Harcom-sorozat köteteiben bátran/gátlástalanul/szégyentelenül (kívánt rész aláhúzandó) tette közzé a saját és a legszűkebb környezetében élők mindennapjainak legbagatellebb részleteit, miközben olyan univerzális témákban is tudott újat mondani, mint a halál vagy a szerelem. Knausgård prózája ugyanakkor rövid időn belül hivatkozási ponttá vált, a sajtó szenzációt és irodalmi jelenséget emlegetett vele kapcsolatban, és persze kijutott a botrányokból, miután rokonai beperelték, és még halálos fenyegetéseket is kapott. A nagy kérdés csupán az volt, hogy meddig tart ki a szufla, és vajon sokadszorra is érdekes lesz-e elmerülni a KOK-univerzum íráskényszeres és alkoholtól tocsogó bugyraiban. A negyedik rész (Élet) már egyenetlenebb, mint a sorozat első kötetei voltak, több benne az üresjárat és az önismétlés, viszont KOK öniróniája, saját magával szembeni kegyetlen őszintesége még mindig nagyon szórakoztató.

A frissen érettségizett Karl Ovénak más vágya sincsen, mint hogy Dél-Európa felé vegye az irányt, élményeket szerezzen, és végre teljes mértékben az írásnak szentelhesse magát. Ehhez képest viszont fogja magát, és, mivel nincs egy vasa sem, helyettesítő tanári állást vállal egy északnorvég halászfaluban. A falu szó persze már önmagában eufemizmus, hiszen mindössze néhány házból áll az egész település, ezenkívül van egy bolt meg egy iskola, és látszólag annyira nem történik semmi, hogy egy képes szótárban akár a nihil szót is Håfjorddal illusztrálhatnák. Mindez viszont akár még kapóra is jöhet a fiatal Karl Ovénak, akinek rövid-, közép- és hosszú távon egyetlen célja, hogy írjon. És hogy lefeküdjön végre valakivel.

Utóbbi a nehezebb, viszont ez nem tántorítja el attól, hogy boldog boldogtalannál bepróbálkozzon. A lehetőségei erősen korlátozottak, ám a fantáziája végtelen, félszegségét pedig ivással oldja. Közben viszont élni is kell valamiből, így aztán a középiskolát éppen csak maga mögött hagyó Karl Ove hirtelen az oktatási rendszer sötét oldalán találja magát, és egy gyors szerepcserével számon kértből egyszeriben számon kérővé válik, akinek a katedrán állva mindennap meg kell küzdenie a gyerekek figyelméért. A nyughatatlan, saját útját és hangját kereső fiú tehát a messzi északon megpróbál egyedül boldogulni: lakást fenntartani, dolgozni, és persze írni, írni, írni. A végtelen unalmat és a téllel beköszöntő permanens sötétséget csak a folyamatos alkoholizálás és tényleg annak a reménye lazítja egy kicsit, hogy végre valakit ágyba vihet (hogy milyen sikerrel, azt olvassátok el EBBEN a részletben).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2019. április 21.