Norvégia sztárírója, a hatkötetes Harcom regényfolyam szerzője szerint akkor is az irodalmon alapul az életünk, ha egyáltalán nem olvasunk. A XXVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idei díszvendége úgy véli, mindannyiunknak szüksége van alapvető szégyenérzetre.

A Harcom egyszerre regény, önéletírás, történet Önről, az apjáról, egy férfi életközepi válságáról, könyv a szégyenről, az önpusztításról, arról, hogy milyen férfinak lenni napjainkban. Milyen gyereknek, apának, testvérnek lenni. De lényegében tiszta irodalom. Önnek mit jelent pontosan? Számomra ez hat regény az életem hat különböző részéről. Regények, amelyekhez nyersanyagként használtam önmagamat. Középpontban az identitással: ki vagyok én? Hogy váltam azzá, aki most vagyok? Ugyanakkor szól az időről is, és főként arról, hogy mi tesz minket emberré. Amikor elkezdtem írni, három gyerekem volt, házas voltam, azt csináltam, amit szerettem, mégis boldogtalan és frusztrált voltam. Nem tudtam megérteni, hogy miért. Ez az egész arról is szólt, hogy rájöjjek hogyan kerültem ide. (how did I get here) Mint a Talking Heads dalban.

Gondolta volna, hogy a hat regény ilyen sokakhoz eljut majd? (Norvégiában félmillióan vették meg, körülbelül minden tizedik otthonban ott van.)

Nem, egyáltalán nem. Nem is olvasásra szántam, mivel annyira személyes, és bizonyos mértékig korlátolt is. Kit érdekelne egy átlagos férfi története háromezer oldalon? Senkit. Részletes, és unalmas dolgok is vannak benne. Számomra ez egy irodalmi kísérlet volt, egyáltalán nem is sejtettem, hogy népszerűvé válhat.

A hatodik könyvben azt írja, ez egy olyan kísérlet volt, ami elbukott. Milyen értelemben? Több módon is. Például elbuktam abban a törekvésemben, hogy teljesen őszinte legyek. Ez lehetetlen, ezt már az első tíz oldalnál láttam. Nem teheted ezt más emberekkel szemben, nem lehetsz száz százalékig őszinte. Ez azért is nagyon érdekes számomra, mert mind hasonlóak vagyunk, mindenkinek vannak olyan gondolatai, mint az enyémek, mégis rengeteg dolog van, amit nem fejezhetünk ki. Az irodalmon keresztül ezt megtehetjük, de ott sem száz százalékban, csak mondjuk nyolcvanötben.

Nem lehet az irodalom egyfajta ’safe space’ (biztos hely) az őszinteségre?

[…]

A válasz és teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csepregi Evelyn, Népszava.hu, 2019. április 28.