Tóth Krisztinának két jelentős műve látott nap- és holdvilágot 2009-ben. Az ünnepi könyvhétre verseskötete és az év második felében tárcanovellái. A Hazaviszlek, jó? című válogatásnak nehéz lesz hasonló közdicséretet kiérdemelnie, mint a Magas labdának, hiszen utóbbiról szinte csak jó kritikát lehet találni és verseskötet létére olvassák (XXI. századi skandalum), de papagájok és remekművek nem is teremnek minden csonkolt akácfán, vagy igen. A lírai univerzum után vaktérképezzük fel a prózait!
A november 12-i kettős könyvbemutató igazi ünneppé vált. A Petőfi Irodalmi Múzeum emeleti dísztermében a későn érkezők le sem tudtak ülni, pedig ugyanez a terem máskor king-kong az ürességtől, legyen bármilyen jó kiadvány bemutatója is. Nagyon jó választás volt Pepe (Scherer Péter), aki a Pepi című novellát, és Pelsőczy Réka, aki a Vót és az Ilyen egyszerű címűt olvasta fel/élte át ? kitűnően. És a beszélgetésen kívül ilyenkor nem mellékes az sem, hogy a szerző a saját verseit miként olvassa föl, adott esetben a Magas labdából, hiszen a művek ilyen-olyan utóélete, értelmezési dömpingje helyett mégis talán ez a legfontosabb.
Magamban mosolyogtam a beszélgetést vezető Valacka András (Tóth Krisztinával együtt írták az Irodalmi ikerkönyveket) jó, de tanári kérdésein, hiszen egykori oktatóként magam is sokszor a digitális rendszer kérdéseire (0-1, igen-nem) próbáltam egyszerűsíteni az egyszerűsíthetetlen létet, ám a 2×2 józansága vagy logikája a való világban, a nem létező szocializmusban és a létező kapitalizmusban is csak a matematikában érvényesül, ami, ugye, az elefántcsonttornyú elmélet tudománya. Ezzel szemben minálunk
?Minden megtörténik, a legvalószínűtlenebb dolog is megtörténik. Minél valószínűtlenebb, annál inkább, de még ez sem szabály. Egyszerűen megtörténik, ne kérdezd, miért. Ha van sapkád, ha nincs.? (Csoda Rómában)
*
?Elment a városba, metróra szállt?? Úgy képzelem, hogy amikor Tóth Krisztina kimozdul ólomüvegtornyából, akkor sokkal jobban észreveszi majd tökéletes ablakai után a reáliák mulandóságát, tökéletlenségét, kontrasztjait, viszonylagosságát. Ez a kiveséző, elemző, nagyon érzékeny és mégis kíméletlen látásmód uralja ország-világ, de önmaga látását is, és kaleidoszkópszerűen villantja fel létünk apró pillanatait. Többször elmondta, hogy mindenre figyel, önkéntelenül is, s az elraktározott történetekből, életmorzsákból, akaratlanul kihallgatott beszédrészletekből, mikroszkopikus elemekből építi föl kitalált történeteit ? ám némelyik olyannyira életszagú, hogy el sem hisszük, hogy nem maga a valódi, 100 százalékos dzsúsz (na jó, sűrítményből, és nyomokban diót, mogyorót is tartalmazhat ? esetleg csokinyuszit, -mikulást, nyulást, mikuszit).
Álmokat kergetünk, mint az aranymosáson morfondírozó kézbesítő, aki viszont munkáját csapnivalóan látja el, s emiatt el is csapják. Olyan a házasságunk, mint a páternoszter, ?sokan félnek tőle, nehéz belőle kiszállni, és noha világosan meg van mondva, hogy egyszerre csak két ember utazhat, mindig megpróbál belépni egy harmadik is?. Messze szeretnénk elkerülni a ?büdös? hajléktalanokat, és mégis mindig beléjük akadunk, ráadásul hiába megyünk-szorgoskodunk, mint a hangyák, s hisszük, hogy ?minden ugyanaz?, semmi sem ugyanaz: Utazzá? ? mondja a félszemű, de legjobban látó hajléktalan, Teiresziász legyintve, lemondóan mókuskerék létünkre.
Az idő múlása és a mulandóság érzete fogja össze lazán a kötetet. Január van. Az idő, stirlitzi módon, soha-soha meg nem áll, az egyik kedvenc kötetbeli novellám a Perpetuum mobile. Reggelente, amikor headset, szilikonmellek (remek a futurisztikus Pixel oldalvágása) és ?zsírégetés!? felkiáltások nélkül pallérozom kecsességem a Duna-parton, sokszor eszembe jut az írás, és máris jobb kedvem kerekedik (=kapok levegőt is). A távolságot mint ólomüveggolyót másképp méricskéljük ugyan, Kuala Lumpur, az Örs vezér, Királyhágó tér helyett én a horizontot tartom ellennek, szerencsére rövidlátó vagyok. A mértékegységeink sem azonosak: a szerző süteményben, valaki alanyban-állítmányban, és olyan is akad, aki sörben gondolkodik ? a lényeg azonban, a test mulandósága, megereszkedése ugyanaz.
A mindig aktuális vasúti és békávés, szürreálisan hiperrealista írások némelyike olyannyira kétségbeejtő, hogy kis híján megszakadunk a röhögéstől, vagy éppen a szívünk szakad meg (Szólánc). A hivatalok packázásai hónapokon keresztül egy kéményjavítás kapcsán, egy tönkrement faredőny, a nagy műgonddal felrakott, majd leszakadt polc?
A ?minél valószínűtlenebb? kategóriába tartozik és némileg oldja a mulandóság áthatotta minden történet tragikumát például a Visszapillantó abszurd helyzete, amikor a plátói szerelmét, egykori osztálytársát végre meglátogató férfi ?előtte? besegít a takarításba, épp egy létrán áll alsógatyában, és nincs ?utána?, mert az előbb és az elképzelt utóbb között, a jelenben megjelenik a férj.
A nagy vonalakban a női szexualitásról című/szóló írás kicsit fölbosszantott, ennyire görényilyenek (többen jelezték, ez diszkrimináció e kedves kis állattal szemben, s a szerző is valószínűleg tiltakozna: görény embernek nem farkasa) lennénk a nőkkel?! Tóth Krisztina úgy csóválja fejét az általa fordított francia szülészzseni fejtegetésein és egyéb férfigyarlóságainkon, mint Julianne Moore a Bérgyilkosokban a szomszéd pár veszekedésének kilesése közben. De a saját nembelijeivel sem kíméletes, például Szirénkével, a csupaszőr nővel, aki férje közbenjárására végre megszabadulhatott a testét fogva tartó vörös szarubilincseitől, s szirén módjára vízre ereszkedhetett? Már a név is gyilkos!
És az univerzum ezekből az elemi részecskékből így áll össze komplett, szétbogozhatatlan egésszé, ahol semmi és senki nem fehér vagy fekete, ha pedig igen, akkor életbe lép a Pelikán-effektus: az a gyanús? ?A világ pókhálófinom összefüggései felfénylenek időnként, de nem mindig követik a logika szabályait.? (McEnroe és a baldachin ? vö. rendőr, logika, akvárium) A polc terhe, az élet olykor ?tényleg túl nehéz? nem biztos, hogy ki kell bírni.?
M
iközben jól ismert, átélt, alig, soha nem vagy csak érintőlegesen tapasztalt élethelyzetek szakadékaiba ereszkedik, lírai magasságokba visz haza/az űrbe, ha állati viszonylatokról, kis házi kedvencekről esik szó, ilyenkor az ólomüveg jól érezhetően elpárásodik (Űrkutyák, Űrcica).
Megszokhattuk már, a szerző könnyednek tűnő, laza történetei sem önmagukért vagy lárpúrlár vannak ? noha A kalap közepe némileg ilyen jellegű szófejtésbe, -kalandozásba kezd (sífutás ? műúszás) ?, az írásokat újraolvasva is mindig fel lehet bennük fedezni nem csak cukrászati finomságokat. Nagyon jó, hogy humoros-morbid betétekkel, gegekkel, kiszólásokkal, áthallásokkal enyhíti kíméletlen világlátását, a szomszéd néni Új Életet árul a temetőben, és soha nem ad el belőle egyet sem; ilyen Delhusa Gjon megidézése, a bakkecskétől származó (?) kecskesajt története, és szórványosan felbukkannak a már megszokott kulturális játékok, pl. egy levéllezárás: ??édes. Anna?
Hazaviszlek, jó? Jó! Kellemes útitárs, vademecum ez is, mint a Magas labda [?Lehet figyelni. El lehet lenni vele.? (Homokakvárium)]. Ám ha dönteni kellene, a verseskötet sűrűsége, feszessége, nem rejtőző és rejtett emelkedettsége okán, illetve a Hazaviszlek, jó? esetében a tárca műfaji kötöttségei (?mulandósága?) miatt a garast mégiscsak a Magas labda mellé tenném le, noha a tárcakötet legtöbb darabja kiállja majd az idő próbáját. (Nagyon várom, hogy az író egy nagyobb egységet, regényt is megalkosson.) Kiss Ottó-i gyermekperfekcionizmussal: elég jó kis színes tárcakötet.
P. S. Női hóeke. A kalap közepe egyik nyelvi játékának megfejtése még most sincs meg, pedig viaszveszejtéses módszert is alkalmaztam, ezt ki kell deríteni, ne járjak úgy, mint a trotechnikussal annak idején.
Kiadvány:
Tóth Krisztina
Hazaviszlek, jó?
Magvető Kiadó, 2009
Forrás:
papiruszportal.hu
2010.01.17.
