Ha valaki fiatal, és bele akar zúgni az irodalomba, annak bátran ajánlom Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című esszégyűjteményét. Annak is, aki már szerelmes, hiszen a tüzet táplálni kell. Ám nem kizárt, hogy még a közönyöst is sikerülhet felturbózni e téren.

Nem vallomásos műfaj a kritika, de rögtön az elején bevallom: Cserna-Szabó András nálam Szerb Antal és Szentkuthy Miklós mellé került kis kötetével. Stílusában különbözik tőlük, nem ez mondatja velem a súlyos kijelentést, hanem a szövegekben megjelenő szenvedély, az irodalom iránt érzett szerelem az, ami összeköti hármójukat. Bolondulásig. Ez legfőbb erénye ennek a kötetnek. És ha már a pozitívumoknál tartok, le kell azt is szögezni: ami a legjobb benne, az a gyengéje is. Aki irodalomtudományt keres, az ne vegye a kezébe ezt a könyvet, mert a szerző a tudományos gondolkodásnak még a látszatát is kerüli. Érzéketlen a művészet és az értelmezés időbeliségnek való kitettségére. Bár mondatai nemegyszer megvilágító erejűnek tűnnek, nem biztos, hogy Csernától kell irodalomtörténetet tanulni, ha szerinte az Ínyesmester szakácskönyve ?felfogható akár prousti ihletettségű, posztmodern prózának is?. A legtöbbet idézett tekintély Balassa Péter, azonban ő sem rendszeralkotó gondolataival van jelen, hanem az egyes művekről írt esszéiből vett szövegszilánkokkal. Tudományos ismereteinket szélesítendő tehát ne közelítsük a kötetet. Hanem akkor, ha valami mást keresünk.

Annak ellenére, hogy nem vázol fel, nem illeszt be semmit az irodalomtudományos beszédmódokba vagy az irodalomtörténetbe, mégis két igen hagyományos célja van: tanítani és gyönyörködtetni. Ám ezt ne úgy képzeljük el, hogy Cserna hosszan sorolja, mi gyönyörködtet, és részletesen elővezeti, mit tanít az éppen aktuális mű. De úgy sem, hogy begyeskedve bemegy az órára az egyetemről frissen kikerült, ropogós tanárnő, aki így gyönyörködteti a fiúkat az osztályban, és ők már vizionálják is, mit tudna nekik tanítani. Nem. És úgy sem, hogy itt egy szépfiú domesztikáltan fog okítani. Épp azzal szerez örömet, hogy merészel áthágni (persze ma már alig létező) szabályokat. Kosztolányi kapcsán a reménytelenség mindent átható jelenlétéről ír, majd a reményhez képest határozza meg a szépséget. Épp elandalognánk vele a felkínált úton, amikor átlapozunk a 142. oldalra. Itt pedig az INXS egykori frontemberének haláláról olvashatunk szalonképtelen betétnovellát. Mintegy érzékeltetve, annyira fontos az ember életében a szépség, hogy bele is hal az üldözésébe. (A frontember az elfogyasztott delirizáló szerek után a szépség, a mámor, az orgazmus fokozása miatt csökkenteni kívánta az agyban az oxigént, ezért egy hotelszoba ajtajának kilincsére lógatta nyakát, majd elkezdte kiverni. Aztán holtan találtak rá: túlságosan ki akarta tágítani a pillanatot.) A betétnovella mnemotechnikai funkcióval bír, könnyebben megjegyezhető egy ilyen történeten keresztül a mondandó: ?a szépség pillantása Dezső szerint búcsútekintet, átutazó vendég nézése? (144).

Ilyen mnemotechnikai feladata van sok retorikai eszköznek, alakzatnak Csernánál. Nemcsak Kosztolányit dezsőzi, leggyulázza ő Krúdyt is, mórozza Jókait, milánozza Füstöt, etc. Tehát szemtelenkedik (József Attiláról hál? Isten nem ír?), de azonnal családtaggá, baráttá teszi a tárgyalt szerzőket, akikről per Ernő (Szép) lehet beszélni. További, gyakran használt mnemotechnikai retorikai eszköze a hiperbola, azaz a túlzás; Hunyady Sándor egy román nyomozóját Európához hasonlítja: ?római ráció és bizánci képzelet. Az agy szigorúsága és a lélek irracionalizmusa? (129), Mészöly kapcsán megjegyzi, ?csak a pusztulás örök ebben a világban? (96). A humorral hasonlóan bánik, hiszen amin nevetünk, nehezebben felejtjük el. Szlenget bátran használ, ez is távolítja a merev tudománytól (ami persze hajlékonyabb a tornászlányoknál): Spinozát például csávónak nevezi, és Rabelaisnek nála faterja van. Ugyanígy sok példával él az írókkal megesett történetek óriási tárházából is, de a populáris kultúrából is idéz, hátha valakinek ez kattan be. (Jelöletlenül idézi például Cseh Tamás Dal A Ravaszdi Shakespeare Williamről című nótájából a következőt: ?E kies hazában mutass nekem, egy oly nagy ravaszt...? (75).)

Rabelais-i szemlélettel közelít a világhoz, még a szájából is segget csinál, akarom mondani, nem irtózik a vulgáristól, ami Csernánál nem manír, hanem látásmód. Mindennek van véres, böfögő oldala, a szép mulandó, a jónak tartott tulajdonságok ideiglenesek, s mellettük mindig ott vannak a rosszak, ezért nem tágít az ?alantas? dolgoktól. Rabelais-ról nem véletlenül írja, ?Franci csak legyintett: evő-, ivó-, szaró-, fingó-, hugyozó- és baszógép az ember?. És egyébként is, Cserna mindent felfal, nem is csak irodalomról ír: kis zene és festészet is belefér.

Mint már említettem, gyakran történetekkel világítja meg egyes állításait, akár betétnovellinókkal is, de a történetekhez való dörgölőzése nem véletlen. Ezt a vonzódását Jorge Luis Borges kapcsán (nála természetesen Jorge) fejti ki. Nem hisz Esterházy Péternek, aki szerint a történet után sóvárgó olvasók kielégítése a regényírók piszkos eszköze a siker rögös útján. Nem, sőt, rámutat: a valódi történet ma is, ?újra és újra és mindenütt megtörténik?. És ha az ember a történet útjába akar állni, akkor olyan, mintha ki akarná inni a tengert, s kijelenti: ez azon próféta története, aki rühellé a prófétaságot. Tehát máris egy történet része. A történet tehát olyan nála, mint a minden útjába akadót felfaló mesebeli kisgömböc.

Összesítve és az erkölcsi következtetéseket felelősen levonva le kell tehát szögezni: a gyerekeket meg kell védeni ettől a kolorádóbogári kártékonysággal megáldott Cserna-Szabó András nevű egyéntől, mert még megfertőzi a lelkület. Őt olvasván kissé kevésbé lesznek tekintélytisztelők, és szeretni fogják a teljesen haszontalan irodalmat. Azaz a kárhozat felé vezető útra lépnek.

Kiadvány:
Cserna-Szabó András
Mérgezett hajtűk
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
prae.hu
2010.01.25.