Van a műanyag kerti székben valami erősen nosztalgikus, mint a hordozható, fekete-fehér tévében vagy a több évtizede kinn lógó falinaptárban. Gyermekkori nyaralót képzelünk magunk elé, atlétatrikós nyolcvanas éveket, borozgatós kegyelmi pillanatokat. Szüretelünk, bográcsozunk, együtt vagyunk.

Kollár-Klemencz László második kötete ugyanakkor nem a Goodbye Lenin novellába fordítása. A műanyag kerti székek életében a címszereplők sokszor épp elmagányosodásunk, megvénülésünk jelképei lesznek. Vagy épp nyomok, amik a természetben árulkodnak rólunk, erdei őrszemek, a civilizáció fehéren világító, banális maradványai.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lakner Dávid, Magyar Hang, 2019. augusztus 14.