A sötétséget elviseljük ideig-óráig, mert tudjuk, hogy egyszer felváltja a világosság. De mi a helyzet a szürkeséggel, amely a felperzselt erdők, szénné égett házak után marad? Azt nem váltja fel semmi, soha. Na ettől beszarunk. Nem kicsit.

Két alak botorkál az úton kapucnival a fejükön, rongymaszkkal az arcuk előtt, mocskosan, fáradtan. Egy bevásárlókocsit tolnak maguk előtt. Az egyik egy negyven év körüli férfi, a másik, akinek a kezét fogja, egy tíz-tizenkét év körüli fiú. Apa és fia. Csöndben baktatnak, a díszlet minimális, szürkeség borítja a tájat, mindenütt kitépett fák, összedőlt házak, leszakadt vezetékek, kiégett autók, elhagyott sínek, odaégett alakok. Szemét, hullaszag, nyomasztó csend, süvítő szél. Valahol a világban járunk a világvége után körülbelül két perccel. Istent keressük, meg a második eljövetelt, de nincs más csak az enyészet, meg egy szürke út. Haladunk velük. ?Zord dombok alumínium házak közt.? Estére kipakolunk a bevásárlókocsiból, tüzet rakunk a csontig hatoló hideg ellen, az eső elöl meg bebújunk a ponyvánk alá.

Oldalról oldalra ez a nyomasztó cselekménynélküliség, kevés dialógussal fűszerezett eseménytelenség. ?- Apa meghalunk? - Még nem most! - Jó. - Nincs semmi baj, ne félj!? Megyünk velük tovább. Így utoljára a huszadik században Godotra lehetett várni, de most? Itt szétdurrant a világ, bár nem tudni hogy. Halott minden, állatok és növények sincsenek, ember is minimális, azokat is jobb kerülni. Aki maradt, kommunában él, de jobb tartani tőlük. A folytonos szürkeség és hamu tűzre enged következtetni, lehet, hogy felperzselődött a föld?! Lényegtelen. Nem az a kérdés, hogy hova tűntek a poroltók, amikor belobbant és elpusztult az egész civilizáció felhőkarcolóstól, coca-colástól; az élet számít, és az, hogy valaki ezt az egészet túlélte, és dél felé megy. Ez még úgyis fontos, hogy főhősünk minden reggel meg szeretne halni, és úgy gondolja, jobb lenne, ha véget érne már ez az egész átkozott rémálom. Nincs remény, mégis csinálja tovább.

A lapokról átmar a hideg, magunkon érezzük a sarat és a mocskot; szinte ránk tapad. Mi is éhezzük az ételt és az italt, amit nem találnak sehol, még a rohadt almákat is, amit hőseink négy nap teljes éhezés után négykézláb mászva fedeznek fel a hó alatt. A feszültség is átszűrődik lassan, és a bőrünkön át felszívódik, végig az idegrendszerünkön és vérkeringésünkön a fejünktől a talpunkig, és körülbelül ötven oldal után az őrületbe kerget; és síkitasz magadban, hogy legyen már vége, haljatok éhen, lőjenek benneteket agyon vagy érjetek már délre, és legyen napsütés. Eltelik újabb ötven oldal, majd újabb ötven, s mi ugyanúgy mélabúsan haladunk a férfival és fiával tovább az úton, s McCarthy a maga lassú tőmondataival és óvatos kontúrjaival megfesti a világ utáni világot. A szeméthegyek és üres házak között turkáló, konzerveket evő főhősöket, a botokkal és vascsövekkel menetelő emberhordát, láncra vert nőikkel és kannibalizmusukkal, a posztmodern utáni vegetáló ösztönvilágot, ahol újra elkezdjük felosztani magunkat jókra és gonoszokra, hogy értelmet találjunk önmagunk számára. ?Mi vagyunk a tűz hordozói?, ?mi vagyunk a jók? ? mondja az apa. Nehéz jónak lenni, mert a jóknak is élni kell, ahhoz meg gyilkolni, ha úgy adódik, és menni, menni a tenger felé, egyre fáradtabban, egyre éhesebben és betegebben. Az apa kezében állandóan ott a pisztoly, két tölténnyel. Ha úgy alakul irány a sötétség. A férfi felesége és a fiú anyja csak a visszaemlékezésekben jelenik meg, ő már halott. ?- Apa, megfoghatom a kezed? Félek! - Persze. Nincs semmi baj.? Később pedig ez: ?- Apa, te mennyire vagy bátor? - Közepesen. Gyere menjünk.? Aztán elérünk a tengerhez. Elengedek egy halk sóhajt, bár egyre kevésbé hiszem, hogy lehet itt megváltás, a regény íve nem engedi ezt a végkifejletet.

Azt mondják befejeződött az aparegények kora. Leszámoltunk az apák bűneivel. Az elmúlt században próbáltuk kiírni magunkból ezeket a dolgainkat, a boldog békeidők hamis mítoszát, világégéseink mozgatórúgóit, vagy a hazug polgári ideáljainkat. Az ezekre adott suta és néha mégis elégséges válaszok teremtették meg jelenünket, ami nem sokkal szebb, mint a múltunk, mégis mi építjük, újragondolva az utolsó molekuláig, és nagy meglepődésünkre olyan egyszerű dolgokkal találkozzunk ismét, mint a család, önfeláldozás és kitartás. McCarthy szereplője olyan figurája ennek a regénynek, aki ezeket az értékeket magával hordozza ? még ha esze ágában sincs keménynek lenni ? ebből a szempontból az aparegények újragondolásának is jó kiindulópontja, mert áthajt minket egy olyan férfikép felé, aki újra erős és felelősségteljes. Ki ne akarna ezzel az apaképpel azonosulni?

A végére úgy érezzük, hogy ki kell mennünk a szabadba, leülni egy hókupac tetejére és nagyokat kell szívnunk a téli estéből addig, amíg lehet. Közben pedig újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, amit úgyis tudunk mindnyájan, bár elcsépelt szavak: nem lehet feladni. Bátran tovább kell menni az úton, félelmeinket legyőzve, mert nem a végén vár minket a megváltás, hanem maga az út az.

Kiadvány:
McCarthy, Cormac
Az út
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
zartkor.hu
2010.02.04.