Térey János az egyik legfontosabb kortárs költ?. Helyet kaphat egy tágan értelmezett posztmodern kánonban is, elemz?i figyelmét mégis inkább kánontöréssel köti le. Nyelvre és történelemre vonatkozó szereptudatot, kritikai attitűdöt is látnak a költészetében, amely egyszerre esztétikai és etikai kategória ? állapítja meg Prágai Tamás Pályatükrök tanulmányában. Térey az utóbbi id?ben színpadi műveivel ér el jelent?s sikereket. Most els?sorban a ?magyar trilógiáról? fogunk beszélgetni, amelynek nemrégiben jelent meg a befejez? darabja. Az els? m? a Papp Andrással közösen írt Kazamaták, amely az 56-os eseményeket, a pártház véd?it idézi meg, a második az Asztalizene, a kétezres évek közepén játszódó társasági dráma, amellyel 2008-ban elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját és az Aegon-díjat, a harmadik pedig a 2009-ben megjelent Jeremiás avagy Isten hidege. Ez a futurisztikus misztériumjáték ? 30 év múlva Debrecenben játszódik ? elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját.
 

? ?Azt mondják, elképzelhetetlen egy eszázadi drámai költemény? Pláne színpadon? Azt mondom: van id?m, utánajárok? ? mondta egy interjúban. Majd a ?szép lakatlan ház? hasonlattal él a Jelenkor januári beszélgetésében, amibe be szeretne költözni, hiszen lakható. Úgy t?nik, beköltözött és jól is érzi magát benne. Képletesen szólva mi minden van már ebben a házban? Gondolom, könyvespolc.

Térey János

? Tehát van egy könyvtár. És kompjuter, meg zenegép.

Hogyne, én zenehallgatás közben írok. Ez tény. Az operát imádom, ám az opera lebilincsel, teljes embert követel, megadó befogadót. A legutóbbi id?kben a kamarazene közelében tudok leginkább dolgozni, így alakult, ez tapintatosabb m?faj. Nem némaságban és nem falun, nem hegyvidéki faházban, hanem városi impulzusok között vagy odahaza. Hogyha adódik alkalom rá, hogy külföldre menjek dolgozni, akkor általában megragadom, de az a benyomásom, hogy írni egyedül Budapesten tudok tartósan.

? A zene ritmizálja a munka menetét?

Mindig mást m?vel velem. Van hogy serkent, van, hogy rivalizál a munkával, van, hogy nem enged dolgozni, van, hogy nélkülözhetetlennek bizonyul.

? És beépül?

Be. El?fordul, hogy utólag csak én tudok a nyomról, amit hagyott, de beépül, föltétlenül. Általában szoktam emlékezni, hogy melyik könyv írásakor milyen zenét hallgattam. És melyik lakásban, milyen napszakban ? a kilencvenes években például sokat költöztem.

? Tudtommal önnek nincsen honlapja, és nem ír blogot.

Így van, ez abszolút tudatos. És közösségi portálokon sem szerepelek. Azt gondolom, hogy ez tapintat egyfel?l, rejt?zködés vagy önvédelem másfel?l. Nem kívánok terített asztalt nyújtani. Az olvasó számára én a könyvet szánom, a néz? számára a színdarabot, amelyet a színház gondoz. A magánéletem tabu. Mélyen megértem ugyanakkor azokat a költ?ket, írókat, akiket fölháborít ez a közöny, amellyel a társadalom, s?t az értelmiség túlnyomó része viseltetik az irodalom iránt. Nagyon jól tudjuk, milyen példányszámban fogy el akár egy kurrens szépirodalmi kötet Magyarországon, úgyhogy megértem azokat, akik mégiscsak terített asztalt kínálnak, de meggy?z?désem, hogy mondjuk a csecsem?- és gyerekkori képek honlapra való feltöltögetésében van valami túlcsorduló gesztus. A privát dolgaink nem tartoznak senkire a családunkon kívül.

? Mit gondol arról, hogy az olvasó, s?t a kritikusok is folyton az alkotó életrajzát kérik számon a m?vein? Gondolok itt például arra, hogy a Jeremiás a szül?városában, Debrecenben játszódik. Önnél hogyan jelenik meg a m?vekben a saját anyag, az életrajz? Vagy úgy van, ahogy Gy?z? mondja az Asztalizenében: ?Csak az alkotói munka / Végeredménye érdekel, / Az alkotó személye nem igazán??

Bár Gy?z? sem én vagyok, de ez a gondolat mégiscsak hasonlít a sajátomra. Magánemberként mélységesen érdekelhet, hogy valaki a mézeshetek idilljében vagy pedig éppen a kemoterápiás kezelés kínjai között hozta létre azt a csodálatos verssort vagy más esetben azt a pocsék m?vet, amelyik az asztalomra került. Utóbbi megvisel, megráz. De olvasóként elvileg maradhatok tudatlan. Magánügy a mögöttes. Olvasó vagyok, nem a szerz? barátja, illetve ha az volnék, akkor az szerencsétlen eset a befogadás szempontjából. A magyar hagyomány tipikusan ilyen: ha az ember közelr?l ismeri az alkotót, a szerz?t magát, akkor a szerz? személyét olvassa, és nem a m?vét. Néhány kedves szerz?met alig-alig ismerem személyesen Magyarországon. Egy példa. Számomra roppant fontos Nádas Péter életm?ve. Alig-alig beszéltünk az életben. Jó, Budapesten pár alkalommal találkoztunk, kutyafuttában, ruhatárakban, büfékben. Tavaly tavasszal véletlenül úgy alakult, hogy New Yorkban beszéltünk kétszer negyedórát, egyszer a MoMÁban, (Museum of Modern Art) máskor egy partin. Ki tudja, hogy mikor kerül sor a következ? találkozásra, lesz-e ilyen egyáltalán? Nagy baj szerintem, hogy kiváltképp a magyar tradíció eléggé összekeveri a szerz? személyét a m?veivel. Ha mondjuk a portugál költ?óriást, Pessoát vesszük, az ? teremtett figuráit, amelyek mindannyian a teremt? képzeletb?l fakadtak, elképzelt személyek gondolatait tükrözik, akkor azt gondolom, hogy az én életrajzom indifferens. A gondolataim sodra, egy gondolkodásmód fejl?dése, egy szellemi életrajz els?sorban ? ennyiben életrajzi ez az irodalom.

? Most hogy elolvastam az Asztalizenét, felt?nt, mintha a megbocsátás lenne a f? gondolat benne. Legalábbis az egyik. Például amikor Delfin mondja: ?Havazás. Kétméteres hó. Azt szeretem. / Szeretném, ha idén tényleg jégcsap n?ne / A párkányra, tömérdek hó hullna a hóra, / Millió dunnányi hó leesne / Az ünnepekre és a tetthelyekre, / A dérverte sétányra a Duna közepében... / Láttam, a Gellérthegy oldala csupasz, / A Tabán földje véraláfutásos. / Legyen fehér, arcátlanul fehér! / Pihenjen a megbocsátás / Vattájába takarva a város.?

Azt tapasztalom, hogy a mostani magyar közegben nagyon nehezen vált ki részvétet az emberi gyarlóság, a sebezhet?ség. A halmozódó vétkeket pedig egyre nehezebben rendezzük. Nincs megbocsátás-kultúra, sért?déskultúra van. Aki túl sérülékeny, azt karcossá teszi a puszta létezése is, hiszen folyamatos csalódásnak éli meg. Harminc és negyven között az ember elveszíti a barátai egy részét, nyilván egy részüket ? maga távolítja el az életéb?l, másokat pedig önhibájától függetlenül elveszít és a legnagyobb küzdelmek árán se tudja ?ket visszaszerezni. Nyilván érvényes ez a szerelemre is. Némi átrendez?dés bekövetkezett párszor az életemben, és azt gondolom, hogy mindegyik szükségszer? volt, nem lehetett volna másképp. És ha átgondolom nyolcadszor, akkor sem tudtam volna másféle könyveket létrehozni és másféle viszonyokba lépni, mint amelyekbe végül is léptem. Örök emberi tapasztalódás ez, bár a mostani magyar közeg markánsan keser?, veszteségtudatos. Igaz, a 30?40 éves kor közötti átrendez?dés, leradírozódás mindenkori tapasztalat.

? A II. részben, az Andantéban elmesélik az augusztus 20-i vihart. ?Húsz perc, de húsz perc armageddon? volt ez a vihar. Különös egybeesés, hogy épp most került a kezembe Shelley Óda a nyugati szélhez cím? verse, ami persze egészen más, az angol romantika termése, 1820-ból. Mégis, a vihar, az vihar. A mi viharunk egy sajátos emberi indulathalmazt szült, amit a szerepl?k a saját karaktereiknek megfelel?en mesélnek el. A Kazamatákról mondta, hogy az nem történelmet dokumentál, hanem eseményt modellez. Majd így folytatja: ?Ha sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: mindenki egy ezen a drámabeli Köztársaság téren, csak a düh vektora más.? Engem ez a ?vektor ügy? nagyon érdekel. Tudna err?l mondani valamit? Például, amikor elkezd írni egy m?vet, vázlatként ezek az er?vonalak már megmutatkoznak? Hogyan épül egy m??

Végtelenül egyszer?. A színpadi alaphelyzet mindig az, hogy az ember rá akarja kényszeríteni az akaratát a másikra. Ami nem egyszer?. Majdnem mindig a konfliktus ábrázolásának vágya hívja életre a drámát. Ez a konfliktus egy er?vonal, egy indulatvektor nyomán jön létre. X neheztel valakire, a haragja a célszemélyre irányul. Ha nincs mögötte aktív szándék, ha nem követi tettlegesség, akkor is kirajzolódik egy er?tér, amelyben az én indulatom ?rá irányul, az ? indulata énrám, és a csillapodás ritkán hoz egyensúlyt, azaz békét. Ahogy nincs szimmetrikus test, úgy nincs szimmetrikus, tökéletesen kiegyensúlyozott kapcsolat sem.

? Távlati terve, hogy ez a három színpadi m? közös kiadásban jelenjen meg, mint ?magyar trilógia?, hiszen, mint mondja, együvé tartoznak. Miért?

Szerettem volna valamit mondani a magyar ?mazochizmusról?, a magyar vereségkultúráról. Ady mondja, hogy a magyar ?veréshez szokott fajta? (Nekünk Mohács kell). Ez persze retorika, túlzás, de a ?nekünk Mohács kell?, az mégiscsak egy paradigma. Nagyon nehezen tudunk mit kezdeni a kudarcainkkal. Nem gondolom azt, hogy létezik egyértelm? nemzet-karakterológia, mert én ilyen vagyok, te olyan vagy, ? emilyen vagy amolyan. Er?ltetett gesztus állandóan közös jegyekre vadászni, de mégiscsak talál az ember ilyesmit, teszem azt, a franciákban, a skótokban, a kínaiakban, természetesen a magyarokban is, és az egyik jegy mégiscsak a mazochizmus, hogyha végigtekintünk a 20. századi történelmünkön és ezen belül vetünk egy pillantást 56-ra, amely kétségtelenül a legfényesebb két hét a mindenkori magyar történelemben. Mindössze fél nap eseményei mégis egy teljesen indokolatlan vérengzéshez vezettek. De a düh jogos volt. A célpont fölmérése nem volt egészen pontos, és az indulat pedig, mivel forradalmi helyzet volt, fölhabzott és túlhabzott ? ez a Köztársaság téri pártház ostroma. Ennyi. Az Asztalizene, a tragikus t?zijáték utórezgéseit, a ?hazugságbeszéd? utáni magyar közérzet és az utcai lázongások, a m?polgárháború világát mutatja föl; a Jeremiás pedig a jöv?be kalauzol, egy olyan Debrecenbe, ahol létezik már metró, de nem jár ez a metró, mert éppen sztrájk van. A sztrájk a nyomásgyakorlás eszköze, a szakszervezet és a vállalat közötti konfliktus idején kerülünk Debrecenbe, valamikor talán a 2030-as években. Bár a darabon belül megoldódik a sztrájk problémája, de nem oldódik meg a darab szerepl?ié. A Kazamatákhoz hasonlóan rengetegen meghalnak ebben a darabban. Az Asztalizenében is tömegesen halnak, de senki nem a nyílt színen. Ez az els? mondat: ?Tavaly mindenki meghalt.? A szerepl?k túlél?k, ez egy vér nélküli darab, nincs hulla a színen. Ha visszatekintek erre a három színdarabra, mind a három eléggé fekete. Az Asztalizenér?l szokták mondani, hogy könnyed társalgási színm?. Nem az. Én nem gondolom annak. Elképzelhet?, hogy az eddigi színrevitelek mutatják lágyabbnak, mint amilyen valójában.

? Az Asztalizenében az is nagyon tetszik, hogy állandóan ételekr?l van szó, mindig rendelnek valamit, finom, különleges ételeket és ezekr?l beszélnek. Ett?l egy külön érzéki vonulata lesz.

Örülök, hogyha így van. Gondoljunk például a 19. századi nagyregényekre, Tolsztoj, Balzac, Stendhal m?veiben a vadászatok, a lakomák vagy a bálok leírására, engem ez a hihetetlenül érzéki, plasztikus részletezés elb?völt. Ugyanakkor azt is gondoltam, hogy a régimódi ábrázolás alól kikerült a sz?nyeg, elt?nt ez a terep, egyszer?en nincs már tér az ábrázolásnak ezt a technikáját használni. Az egyik kedves regényem Louis Aragon Sziget a Szajnán cím? regénye, amelyik a huszas évek Párizsát jeleníti meg, évtizedekkel korábbi, balzaci eszközökkel, és ugyanúgy részletez, ugyanúgy ?elmesél? egy n?i frizurát, egy estélyi ruhát, egy beszélgetést, egy kávéházbels?t. Tulajdonképpen a szürrealizmus, kubizmus korszakában születik egy 19. századi realista regény, ?a fölösleges ember? problémát meg is ragadja meg nem is ? most olvasom újra egyébként. Én is szerettem volna valamit a 19?20. századi eszköztárból átmenteni a magam világába. A verses regényt, mint m?fajt, 19. századi csökevénynek szokás csúfolni, én mégis azt gondolom, hogy alkalmas jelenkori folyamatok elmesélésére. Például a Protokollban, amit most írok, egy külügyminisztériumi hivatalnok, egy diplomata útjai, utazásai, szerelmei bukkannak föl, rímtelen drámai jambusokban. Szerintem létrejöhet egy olyan irány, olyan stílus, amelyik eddig nem volt magyarul. Hogyha ötvözzük a jelenkori tapasztalatot az ábrázolásnak egy régebbi technikájával. Erre nem csak a próza képes.

? Felt?nt nekem, mintha a Jeremiás központi problémája az volna, hogy az identitásával küzd. Egyszer például azt mondja: ?Idomulni, simulni, középre menekülni: / Ne t?njön föl az ember senki szemében, / Maradjon észrevétlen, úgy dühöngjön. / Vagy legyen csábítóan átlagos. És néma.? Másrészt meg minden régi ismer?st?l megkérdezi, hogy ?Te milyennek láttál?? A kapcsolatai is foglalkoztatják: ?Akik t?lem elszakadtak egyszer, / Azokat nullára kell írnom. /Bárkit elveszíteni ? ezt mégis, Istenemre, / Úgy élem meg, mint öncsonkítást.? Aztán a végén, amikor már magát is elvesztette, valóban jön az öncsonkítás! Miután ez a 2030-as években játszódik, ön úgy látja, hogy az identitás egyre hangsúlyosabb kérdés lesz?

Akár. Jeremiás parlamenti képvisel?, az országos listáról, tehát nem a területi listáról, nincs mögötte Debrecen, nem Debrecen népe választotta meg, hanem az országos listára került föl. Tehát egyszerre debreceni és egyszerre nem az. Pesten él, Pesten van egy háztartása, Debrecenben pedig az id?s édesanyja és az autista húga él, akikt?l elszakadt, akikkel nincs már valóságos kapcsolata. Ugyanakkor valami egészen mély lelki kapcsolata ezzel a várossal eltéphetetlenül fönnmaradt. Nem tud szabadulni t?le, de élni már nem volna képes a falai között. Debrecen a maga végtelenül rideg, és ? azt gondolom, hogy ? termékenyen hideg hagyományával alkalmas arra, hogy nem csak a kultúráját, hanem a társadalmát is fölvillantsam. A bizalmatlanság, a teljesítményelv? fanyalgás, a másik méricskélése nekem nagyon debreceni élmény. Mire áttör az ember egy gátat, és a szeretet vagy a józan mérce vagy bármi képes leküzdeni az akadályokat, addigra mindig eltelik egy kis id?. Ugyanez érvényes a kulturális folyamatokra is. Csokonai most Debrecen egyik kulcsfigurája, szobor, s?t, szobrok és életm?kiadás formájában, de amikorra Csokonai eszméi bejárták a debreceni otthonokat és iskolákat, eltelt bizony jócskán sok évtized a halála után. Míg a saját darabom eljut a debreceniekhez, ha eljut, leküzdi a maga gátjait, és kiderül, hogy nem a debreceni szellemiség elleni provokáció, hanem éppen ellenkez?leg ? szeretethimnusz, addig is el fog telni egy kis id?, azt hiszem.

? A magyar trilógia alapján mintha a magyar mentalitás része lenne a b?n, az ölés (bár az Asztalizenében csak a steak véres, bár ott is sok a b?n.) Aztán a Jeremiásban is több brutális gyilkosság van, a végén pedig saját nyelvét vágja ki a címszerepl?, de az utolsó szava mégis az, hogy ?öröm?. (?Öröm, azt mondom magyarul. / Mondom magyarul.?) Miért? Hogy jön ide az öröm?

Egy folyamatot, városon belüli utazást látunk, amelynek során az elveszített (és számára bajosan) visszaszerezhet? öröm lehet?ségeit keresi Jeremiás.

? Névadástechnikája is érdekes. A Kazamatákban: Rakacza, Hörömp?, Besz-kártos, Nikkel, az Asztalizenében: Gy?z?, Delfin, dr. Donner, a Jeremiásban a címszerepl? neve hozza az aurát, a vallási köntöst. Hogyan ad neveket a szerepl?inek?

Lehet, hogy csalódást fogok okozni. Gyakran hasraütésszer?en. Nyilván nem szoktam sokat gondolkodni, ha valamelyik nem m?ködik, azonnal eldobom. A Kazamatákbeli nevek részben az én leleményeim, részben Papp Andáséi. A másik két m?ben is fölbukkan olyan név, például maga a Delfin, amelyik évekkel ezel?tt került egy noteszlapra, csak nem tudtam még, mire és mikor fogom használni. És akkor egyszer csak azt éreztem, hogy eljött az id?. A Protokollban ugyanígy vagyok a nevekkel, van, amelyik gyerekkori ötlet és van, amelyik tegnapi.

? A trilógia els? két részét már láthattuk színpadon. Gondolom, a Jeremiást is bemutatják. Mit tudhatunk err?l?

Szándékról tudok egyel?re beszámolni, papírformáról még nem. Az idei év ?szén szeretné színre vinni Valló Péter a Nemzeti Színházban.

? Nem lesz egyszerű.

De hiszen sosem az.

Kiadvány:
Térey János
Jeremiás avagy Isten hidege
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
ujkonyvpiac.hu
2010.02.05.