Valamikor létezett az aranykor, az emberek és az állatok valamennyien kedvesek voltak, és szerették egymást. Legalábbis a mitológiák szerint. Most meg Bartók jut eszünkbe, A Kékszakállú herceg vára, a ki nem nyitott ajtók, és az ajtók mögött a bűnök nyomai. Jó kezdő- és zárómondatok, feszültségteremtés, mikrokozmosz, enteriőr, ezt mind el lehet mondani Tóth Krisztina új novelláskötetéről. Rózsafüzérszerűen sorakoznak benne a novellák, balladai homály lengi be a mikrokozmoszt, azt a magyar, de főleg fővárosi környezetet, melyet az írónő oly jól ismer. A címadó elbeszéléssel, a Fehér farkassal, azonkívül a Borjú és a Nyári gumi című írásokkal ellentétben a cselekmény szinte mindig lakásokban játszódik vagy bérházak lépcsőházaiban, liftjeiben. Tóth Kriszta a mindennapok drámáit rögzíti; mint például amikor az egyes szám, első személyű elbeszélő meghallja, hogy „Zokog egy nő a liftben”, ennek a sírásnak a hangja járja be a ház lelkét, a lift eltévedt madárként kóvályog az emeletek között, fentről türelmetlen férfihang hallatszik: Segíthetek? A főszereplő (vajon ő az igazi főszereplője ennek a tragédiának, az egyes szám, első személyű elbeszélő?) csak nehezen tud kijutni a házból, miközben végig azon tűnődik, ki lehetett a síró nő, és ki a goromba férfi. Sosem tudjuk meg, kik ők, bár az írónő találkozik egy férfival a liftben, aki gyanús neki, hogy miatta zokogott az ismeretlen nő, de közben azt is érzi, hogy a férfi meg azt gondolja, ő volt a síró asszony. És végül leszakad odakint az ég, ömlik a zápor, olyanformán, „mintha valaki csukott szájjal sírna egy ajtó előtt.” (Lift)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gáspár Ferenc, Irodalmi Jelen, 2019. október 24.