...újabb és újabb lírai/epikai területszerzéseivel éppen azokat lepi meg leginkább, akik azt hitték, hogy Kemény István vagy Térey János kilencvenes évekbeli könyvei után már nem történhet velük ilyesmi. - Kardeván Lapis Gergely kritikája Szálinger Balázs M1/M7 c. könyvéről.

Szálinger Balázs eddigi vándorlásait felrajzolva a Kárpát-medence hegy- és vízrajzi térképére egy gyerekfirka kibogozhatatlan vonalait kapjuk: Keszthely, Kolozsvár, Nagyvárad, Budapest, oda-vissza. Jó tudni tehát, hogy ? új verseskötete címe és címadó verse szerint ? végre az M1/M7 közös, hatsávos bekötőútjára érkezett: ?nekem ez az öt kilométer / A hazám? ? írja ? ahol ?béklyói nélkül lép a gázra / Bennem az isten és a féreg.? Korábbi köteteiből tudható: nem ez az első kísérlete, hogy a road movie vagányságát a vándordal-költészet romantikus hagyományával ötvözze, de eddig mindenképp a legfajsúlyosabb. A vers valódi tétje mégsem ez, hanem hogy sikerül-e az egyéni szituációt (a vidéken veretlen szerencsefi városba érkezését ? egyszerre irodalmi és filmes toposz) két történelem- és sors-szemlélet végpontjával (?A bécsi büszkeség s az önként alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt) egybejátszania. Ha igen ? és ezt egyelőre függőben hagyom ? akkor a nem minden rafináltság nélkül felerősített alanyi megszólalásmódon egyfajta közösségi beszédhelyzet lehetősége is kiépülhet ? itt, a címtelenül címadó nyitóversben, és a kötet későbbi darabjaiban. A kérdést egyébként (egyéni vs. közösségi sorsélmény), talán hogy a kettő közti átjárhatóságot biztosítsa, maga Szálinger is függőben hagyja az Ez itt pannón szonett második tercinájában: ?Nem is történelem: egyéni dráma / Csap át mind gyakrabban komédiába / Egy limeszen. Nem olyan nagy dolog.?

Erőteljes, a kortárs szólamokból jól kihallható hangot üt meg az M1/M7 lírai beszélője. A szerző hatodik (azon belül harmadik verses-) kötetében sem tagadja meg korábbi alakmásait, ?a vékonytestű zalai poéta? (Zalai passió, 2000), a pesti kabaré konferansziéja (Első Pesti Vérkabaré, 2002) kinőtt szerepeinél azonban nagyobb mozgásteret hagy magának a lírai személyiség megalkotásához. Néhol még Zrínyi nevében (Költő&hadvezér) vagy Ady, esetleg Szabó Lőrinc hanghordozásában beszél, pátosz és irónia játékát mindvégig kihasználva (Október királynője, Közétek dobva búcsúzom), a versek minősített többségében azonban már nem a ?hozott anyag? a strukturáló erő. Nem hirtelen poétikai fordulatról van szó, hiszen az új könyv hét év lírai terméséből válogat. Hogy milyen hét évéből, ahhoz elég itt egy puszta felsorolás, hiszen verses epikája (A sík, 2005, A százegyedik év, 2008) és színpadi kalandjai (önálló drámája, az Oidipusz gyermekei, 2009, Valló Péter, Radnóti Színház; fordítások, átdolgozások) széleskörű visszhangra ? ha nem is mindig fenntartás nélküli elismerésre ? találtak. Mégsem az ?egész estés? műfajok kísérőzenéje csupán ez a vékony verseskötet. Erre figyelmeztet Reményi József Tamás is lényeglátó recenziójában (Népszabadság, 2009.11.21.), mondván, ?[n]em a más műnemek felé egérutat kereső lírikust kell látnunk nagyobb kompozícióiban, színpadi kirándulásaiban, hanem annak a kitartó próbáját, hogy a nagy formátumhoz méltó, azt maradéktalanul birtokló pozícióban vizsgálhassa, mérhesse meg az alanyi költő önmagát.? Roppant jellemző Szálinger költői vérmérsékletére, de meglepetésre játszó, jelenetező image-építésére is, hogy mégsem e ?maradéktalanul birtokolt pozíció? konszolidálására törekszik: mi sem áll távolabb a kötet felütésétől, mint az önklasszicizáló gesztusok. Íme csak egy példa az első köteteseket is megszégyenítően a harapós antréból: ?A helyi ménest mindig körbecsaholni / És megdicsérni kell, a fogsort csak aztán / Mutassuk [?] S mikor rájönnek, hogy a gyűlöletüknek / Nincsen szakszerűbb, vonzóbb célpontja nálunk: / Szinte rajongnak, és várják, hogy harapjunk.? (A helyi ménes)

Ha nem is egyöntetű rajongás, de élénk érdeklődés kíséri az M1/M7 megjelenését, ahogy nem szenvedett a kritikai figyelem hiányában Szálinger egy évtizedes írói működése sem. Tetszhalott műfajok (vígeposz, emberiségköltemény, verses beszély) és pózok (az elátkozott, az otthontalan költő) feltámasztása vagy leporolása: újabb és újabb lírai/epikai területszerzéseivel éppen azokat lepi meg leginkább, akik azt hitték, hogy Kemény István vagy Térey János kilencvenes évekbeli könyvei után már nem történhet velük ilyesmi. Az M1/M7 eddigi kritikája (Reményi J. T., Vári György, MaNcs, 2009.12.17., Bedecs László, ÉS, 2010.1.22.) nagyrészt a ?költői szerepek?, a cserélődő ?maszkok? témáját exponálja. Úgy látszik a ?szerepeit cserélgető költő? marad az egyetlen szerep, amelyet Szálingernek nem sikerül lecserélnie. A tréfát félretéve, azt hiszem, az új kötet kapcsán a fogalom használata már inkább elfedi, semhogy föltárná a lényeget. Az hagyján, hogy a szerepköltészet /szerepvers ingatag és ? főként az elmúlt két évtizedben ? nagy étvágyú kategóriája Koselleck aszimmetrikus ellenfogalmaihoz hasonlít (ellentéte vajon az ?őszinte költészet? volna?) és pregnáns volta az irodalomtörténet során több ízben (így az első számú példakép, Petőfi esetében) megkérdőjeleződött. A nagyobbik baj az, hogy a ?szerepköltészet?-konceptus a kötet valódi újdonságairól éppen a poétikájukban rutinszerű (a korábbi kötetek költői eljárásait ismétlő) versekre helyezi a hangsúlyt. A lírai én önmeghatározásai, a költői megszólalás egész szituációjának nyelvi fölépítése valóban e költészet centrumát képezik (mi más állhatna egy ?alanyi? költészet középpontjában?), de ez a törekvés a legjobb darabjaiban már nem bízza magát költői szerepmintákra, hanem megelékszik a ? meglehetősen dísztelen ? költői nyelv primér felhajtóerejével is. Így nemcsak a nyitóvers (gyorshajtó) sofőrje, de a második ciklus élére került Csonkahegyhát zöld tájban suhanó autóvezetője is: ?Ami kedves volt a szívemnek / Mint ballaszt, / Ostobaságként marad el mögöttem, / Mert már semmiben sem hiszek. // Játékaim a zöldben limlomok, / S a zöldet egy nap benépesítem / Mindazokkal, / Amikben vélem, hogy megtanulok hinni.? Ide tartoznak még olyan emlékezetes versek, mint a Fogadjisten, Mária utca, a Turizmus, a Szőlőszínház, a Hogy nem látlak természetes fényben, a Könnyű klarissza, a Két katolikus, az Épül, épül és a Megnőnek a fiúk. Vári György finom megfigyelése, hogy ?nem áll távol tőle [Szálingertől] az alkalmiság?. A vershelyzet ilyetén (aposztrofikus vagy referenciális) aládúcolásásához szintén nem találhatott volna jobb mestert Petőfinél. Feltűnő nemcsak a hagyományosan allegóriákként olvasható költemények soka, ahogy azt Reményi megjegyezte, hanem a vokatívuszi verskezdetek, az E/2 és T/2 megszólítások (melyek talán a véltnél ritkábban önmegszólítások), sőt imperatívuszok lehengerlő retorikája: ?Bízzatok bennem, szerencseszagúak, / Felhőből jött futó véletlenek: Épül, épül a fogadási oldal.? (Épül, épül), ?És most, parasztos horkantású torzók: // Én sátrat vertem ? s ti eltakarodtok? (Ultramontanus).

A kötet erőssége nem a szerkesztés letisztult szempontrendszere. A három ciklus kissé hevenyészetten megvont határain át-áthajlanak a megkezdett lírai gondolatmenetek, és az egyes ciklusok szervező elve, kohéziója is kevésnek bizonyul. Mindazonáltal a második, Szőlőszínház címűben a bensőséges líra ? Szálingernél eddig ismeretlen ? hangja dominál, a harmadik, a Nemo plus juris (?senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amivel ő maga rendelkezik?) nagy részét a római jog random kiválasztott tételeire írt rejtjeles ars poetica (Album I-XII.) teszi ki, a Sport ciklusát pedig az a költői kísérlet, amelyről a nyitóvers kapcsán már szóltam: egyfajta közösségi beszédmód kiépülése. Az M1/M7 ezirányú törekvését ? más-más felhanggal ? mindhárom idézett kritika felismeri: ?közösségi?, ?képviseleti?, ?közéleti? minősítéssel. Az utóbbi Bedecstől származik, aki ? számomra érthetetlen okból ? arra ragadtatja magát, hogy a kötet verseiből ma élő magyar miniszterelnököknek szóló üzeneteket olvasson ki. (Kritikája még fontos forrás lehet a posztkoloniális Magyarország mentalitástörténetéhez.) Ha valaki megpróbálná felsorolni, hányféle körülmény együttes fennállására volna szükség a ?közösségi költészet? megszólalásához, az közelítő pontossággal egy kortárs leltár hiánylajstromát kapná. Nem tesz többet Szálinger sem, mint az ún. közösségi líra klasszikusai: hol tragikus pátosszal, hol józan iróniával számba veszi a veszteségeit. Visszatérve tehát a szerepek kérdéséhez: úgy tűnik nem a ?szerepek? (minták, mesterek, öröklött beszédhelyzetek) megléte vagy hiánya, inkább ezek eltérő névsora különbözteti meg a kortársakétól Szálinger Balázs költészetét.

Kiadvány:
Szálinger Balázs
M1/M7
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Kardeván Lapis Gergely
litara.hu
2010.03.21.