Széttárt kezek vágyakoznak a folyó felszíne feletti világba Tóth Krisztina legújabb verseskötetének borítóján (Szilágyi Lenke munkája). Játékra szólít a kép és a cím: mindannyian kaptunk egy magas labdát. Az életet. Tóth Krisztina azt mutatja be, kik vagy mik szegődhetnek mellénk játszótársul.

A Magas labda című kötetben harmincöt vers szerepel, ciklusokra osztás nélkül (a 2001-es, szintén rövid, Porhó című kötet három egységre tagolódott). Tudatos szerkesztői munka szükséges ahhoz, hogy határok meghúzása nélkül is egységes, rendezett, tagolt maradhasson egy kötet. Tóth Krisztinának ez sikerült.

A kötetet két hosszabb, költészet- és lételméleti problémákat feszegető vers keretezi. A nyitó vers, a Hangok folyója megállíthatatlan örvényként ragadja magával az olvasót, sodró képeivel, mélyből felbukó emlékekkel, látomásokkal és egy hely már-már tébolyult keresésével, „ahol minden fel van sorolva”. Olvasása közben végig ott lebeghet előttünk az indítókép: olyan erős hatással van érzékeinkre, mintha nem is szavakat olvasnánk, csak egymás után következő, folyamatosan változó képeket látnánk. És a szavak ebben a versben tényleg csak zubognak, dobognak, zuhognak, de valódi értelmük kimondhatatlan marad. Ez a szorongó, keresgélő magatartás aztán eltűnik, és csak az utolsó, ezzel dialógusban álló Esős nyár című versben kerül elő ismét.

A kötet közepe felé haladva a versek Letölthető csengőhangok, Július) egyre könnyedebbé, játékosabbá válnak, majd a kötet utolsó harmadában komolyodnak el ismét, témává téve a világban való elveszettséget, személyes magunkra hagyottságot. Ezt a sort zárja le az Esős nyár, mely egyben válaszol is a kezdő versre. Ebben egy mondat kísért, „egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma”, mely még nincs nyelvileg megalkotva, és arra vár, hogy valaki felfedezze, észrevegye. Tulajdonképpen a művészre volna szüksége, aki lényeget és elevenséget ad neki. Mindkét keretvers valaminek a hiányát jeleníti meg, és talán az „ott van a mondat, érzem, a töltésen túl, ott ázik, / nem ez a mondat hanem egy másik, mindig egy másik” (Esős nyár) sorok olvasása közben eszmél rá az olvasó, hogy a versben megszólaló hang itt nem mást keres, mint az igazságot. Az ’igazság’ hiánya az, ami miatt a Hangok folyója által sodort szavak értelmetlenek maradnak, és emiatt értelmezhető a mondat csupán egy hosszú ritmusként.

Folyamatos diskurzus alakul ki a költő és emlékei, múltbéli tapasztalatai között, amelyeket a már fent említett módon, apró történetekbe sűrítve ír meg. Bár kiinduló képei sokszor egyszerű állóképek, Tóth Krisztina az idő dimenziójának bevezetésével képes mozgásba hozni őket. Kérdés, hogy van-e helye a lírában ezeknek a példázatszerű történeteknek, melyek sokszor társadalmi tablóját adják jellegzetes embertípusoknak (Ünnep, Holdvándor). Tipikus, hétköznapi helyzetekről, arcokról mesélnek, amik mégis megismételhetetlenek. Ám e beszámolók nem képesek egész emberi sorsokat átfogni. Igaz, hogy e műfajban minden más egységben és kisebb térben zajlik, mint a novellisztika esetében, mégis pont ezért válnak ezek a sorok annyira erőteljessé, hangsúlyossá, lüktetővé. Jellemző rájuk, hogy általuk rövid időre részeseivel válhatunk egy történésnek, aztán egy hatalmas erő kiránt minket onnan, és máris új környezetben, új szituációban találjuk magunkat a következő versen belül.

A parafrázisok, hommage-versek (a szeretett előd vagy kortárs költő felidézése, alakja mögé rejtőzés) sora nagy hangsúlyt kap a kötet első harmadában (Hála-változat, Az vagy nekem). A szerző megidézi – többek között – Kosztolányi Dezső, Orbán Ottó, József Attila és Lator László egy-egy versét. Tóth Krisztina feltűnően nagy jelentőséget tulajdonít e kötetében az elődök iránti tiszteletnek, és bár a kész mondatok, sorok átvételét, átértelmezését sokszínűen oldja meg, mégis néhol erőltetetté, modorossá válik ez a beszédmód.

A Hála-változat című versben köznévként válnak használhatóvá a tulajdonnevek („ha játsztok, / zümmögi halkan, csak tűzzel szabad, / Nemes Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, / Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, / Kormos Vas bongna, izzana a rács”), s a méltatás az utolsó sorban éri el tetőpontját: „lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal, / de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek”.

A Shakespeare LXXV. szonettjét megidéző „Az vagy nekem” annyira keserű, hogy amikor az eredeti versben megszólaló emelkedett pátosz itt iróniába fordul át („Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, seggnek a tanga, combnak a borosta”), szélsőségessége humorossá válik, ellensúlyozva ezzel a kimondott szavak nehézségét.

A többi átirat különlegessége gyakran kimerül a megidézett mester alakjának és költészetének tiszteletében, és e szándék mögött el-eltűnik Tóth Krisztina saját személye.
„Kivel játszol, hova figyelsz? Te.” Ez az utolsó sora a kötet címadó versének (Magas labda). Más versekben is, így a Beszélek, a Repülő vagy a Notesz címűben is mindig van egy „te”, egy megszólított, egy címzett, aki jelen van a sokszor élőbeszéd nyelvű versekben.

Sosem érezhetjük tehát magunkat egyedül ebben a kötetben. Ahogy Tóth Krisztinának is mindig van játszótársa, akivel párbeszédet folytat, aki előtt tiszteleg, vagy akire emlékezve felidéz múltbéli tapasztalatokat. Ez a végtelenül hullámzó, sokszínű, ám kicsit sűrű kötet lét- és verselméleti problémák, hétköznapi szorongás, öröm és kétség közt keresi a kiutat.
Pedig lehet, hogy olykor jó lenne mégis egyedül maradnunk a gondjainkkal. Játszótársak nélkül.

Kiadvány:
Tóth Krisztina
Magas labda
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
kuk.btk.ppke.hu
Kovács Emese
2010. 01.31.