Képes lenne fejbe lőni a fiát szeretetből? Az út című film a világváge után egy apa-fiú kapcsolatban mutatja meg, hogy mit lehet tenni Isten nélkül. Ha lenne film, amit nem ajánlok jó szívvel, pedig remek film, akkor Az út ilyen: nyomasztó reménytelenség az apokalipszis utánról. Ezzel zárult a Titanic filmfesztivál.

Az apokalipszis után vagyunk, pontosan ott, ahol a Biblia véget ér. Ahol az apa kivezetné a fiát a rosszból a jóba, ahogy annak idején Mózes. Legyalult tájon a romok között halad délre ez a két szerencsétlen hajléktalan egy fegyverrel és két golyóval: az apának és a fiúnak. "Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg."

Az utóbbi évtizedek amerikai irodalmának egyik legfontosabb írójától, Cormac McCarthytól egy újabb lélekrohasztó regény, nem olyan kedélyesen nyomasztó, mint a Nem vénnek való vidék vagy a Véres délkörök, hanem az egyik legsötétebb és legpontosabb apokalipszis-leírás, amire bátran fogjuk rá, hogy apokrif szöveg, a Biblia folytatása.

John Hillcoat rendezőnek könnyű dolga volt, ahol csak lehetséges szóról szóra követnie kell McCarthyt és a regényt, amit ugyan átalakított, de nem rontott rajta. És pont ezért volt nagyon nehéz a dolga, mert McCarthy moralizálása és szikár, szent szövege a vásznon a zongoraszólamok alatt akár patetikussá is válhat.

A film ott kezdődik, ahol a történetek véget érnek, a világégéssel, mert valami történt, és ez a legnyomasztóbb, hogy pontosan nem tudni, mi, tehát sorsszerűen az emberiségnek mindenképp vége. Az apa és a fia délre menekülnek: ott meleg van, eggyel több lehetőség a túlélésre, mert most állandóan esik és hideg van, ráadásul hordák vadásznak az emberekre, az élő vagy holt emberi konzervtestekre, amiket csak fel kell bontani.

Az anya (Charlize Theron) már erre a világra se szülte volna meg fiát, derült ki egy visszaemlékezésből, és összeroppan, amikor végiggondolja, hogy előbb őt és fiát megerőszakolják, majd megölik, hogy végül megegyék őket. Öngyilkosságba menekül, a szentháromság itt roppan össze.

A rendező tobzódik a posztapokalipszis megteremtésében, elképesztő, már-már erotikus vonzalom lesz úrrá rajta, ahogy megteremti az elhagyatottságot a végtelen hídakkal, a szó nélküli falvaktól a kihalt tengerpartig, ajándék ez a haláltánc egy alkotónak. Hillcoat filmje a maga borzalmával szép film, és nem tette tönkre a regény szövegét, nekem az aláfestő zene sok néha, az embertelenséget pedig visszafogottan érzékelteti.

Az intimitás megteremtése nehéz, az apa és a fiú közti bonyolult viszony ábrázolása, de Viggo Mortensen szerencsére sokkal többet hoz annál, mint hogy nagyon lefogyott és a lábán szétrohad a cipő. A kevés beszéd miatt főleg a szemével kell játszania, ami eléggé leszűkített játéktér. Apaként egy feladata van, a fiát menteni minden támadásból, ételt és meleget adni neki. Kettőjük összezártságából és szónélküliségéből gyúrt szeretetének legfőbb jele, és a film egyik kulcsmondata, hogy az apa mindenható szeretetében képes legyen elmenni a legmesszemenőkig: szép történet a szeretetről.

A szürke, hamus, romos tájleírásba jönnek az emberevők és a lerágott lábú élő húscafatok, az embertelenségben és az éhségben pedig egy kérdés marad csak, hogy meddig maradnak jók utazóink. A posztapoklipszis lényege, hogy minden addigi szabály érvényét veszti, sajátos törvények alakulnak ki a túlélés érdekében. Az apa pedig alakítja a szabályokat, de a menekülés okozta félelemben nem veszi észre, hogy nem mindenki ellenség, pedig több ponton segíthetne a bizalom.

"A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el." A legszebb irodalmi és filmes apa-fiú kapcsolatok között kell emlegetnünk Az út című mozit, ami sanyargatja ugyan a lelket, de megéri edzeni azt.