Másnap, az ápolás tizenhetedik napján az asszony feladja, és nem folytatja Allah neveinek sorolását – innentől nem az ujjai között pergetett olvasó szemei és a férje lélegzése jelentik számára az idő mérésének alapját. Itt kezdődnek el a feleség monológjai, melyekben elfojtott vágyairól, elhallgatott sérelmeiről, eltagadott cselekedeteiről, illetve az ezek kapcsán elkövetett bűneiről számol be szaggatott és tördékes, ám mégis egésszé összeálló „gyónásában”, kinevezve öntudatlan és tehetetlen férjét saját szange szabúrjának. A szange szabúr a perzsa legendák „türelemköve”: az ember rázúdíthatja minden szenvedését, fájdalmát, minden nyomasztó titkát – az pedig végighallgatja és magába szívja a szavakat, míg egyszer csak darabokra nem robban, mindezektől megszabadítva, mintegy feloldozva a beszélőt.

 Bár a férj gyaníthatóan sosem áll már talpra, sőt valószínűleg nem is jut el a tudatáig semmilyen tényközlés, felesége ezzel nem törődve (vagy éppen ezért?) könyörtelen őszinteséggel mondja el neki, ő maga hogyan élte meg a meglehetősen különös alakulású házasságukat a vőlegény nélkül megtartott menyegzőtől kezdve a három évvel későbbi első találkozáson át a jelen kínjaiig. A patriarchális berendezkedés okozta női kiszolgáltatottság, a hierarchikus viszonyok, a kegyetlen vallási tradíciók és a (polgár)háborús helyzet kerülnek kritika alá elbeszélésében, melyben a hithű muszlim nő egyszersmind öntudatos, modern nő is akar lenni, de körülményei erre teljesen alkalmatlanok. A különböző, kisebb-nagyobb kísérőesemények is épp ezt illusztrálják (például a két katona önkényes házfoglalása, majd hirtelen távozása); ám a „betéttörténet”, a nők között generációkon keresztül hagyományozódó, „boldogságot vagy boldogtalanságot hozó” varázsmese a lányait egy jóslat miatt sorra kivégeztető királyról mintegy a muszlim nők nyomorának emblémájaként jelenik meg – ezért is különösen jelentős, hogy eme történetnek „nincs befejezése”, pontosabban „senki nem ismerte. Ám azt mondják, aki megtalálja, azt egész életében elkerülik a bajok.”

Az asszony tulajdonképpen ezt a befejezést kereste mindig, a megoldást a végzetszerűség és az eleve elrendeltettség kijátszására – történetünk végére feltárja férje előtt legféltettebb titkát is, mely a legérzékenyebben érintené azt, sőt a blaszfémiáig ragadtatja magát: „a test a mi kinyilatkoztatásunk”. Allah utolsó neve „a Türelmes” – magatehetetlen férjét nevezi ki istennek, magát pedig a prófétájának. A türelemkő pedig robban, és szerencsére nem derül ki egyértelműen, hogy a zárójelenet történéssora már csak afféle látomás vajon, vagy az elbeszélés reális síkjába illeszkedik a tragikus, ugyanakkor megszabadító cselekmény.

A kamaradarab-szerű regényben minden külső történésről csak a beszűrődő zajok, illetve a nő monológjai révén következtethetünk – az elbeszélő pedig szellemesen reflektál is erre a perspektívára, amikor a felismerhetetlen eredetű zajokat így kommentálja: „holnap kiderül, ha az asszony hazatér”. A szűkre szabott cselekménytér kiváló keretet biztosít – épp a kettő közötti feszültség révén – a nő nagy súlyú, erős sodrású monológjainak. A rövid mondatokkal élő, majdhogynem eszköztelen, takarékos elbeszélői nyelv pontosan és kifejezetten szépen működik a higgadt magyar fordításban is; a címben szereplő összetétel telitalálat az eredeti birtokos jelzős szerkezettel (A türelem köve) szemben.

Kiadvány:
Rahimi, Atiq
Türelemkő- Szange szabúr
Magvető Kiadó, 2010