Vajda izgalmas és fájdalmas, szépséges és keserû utazásra vállalkozik: mérleget készít, mérlegre teszi édesanyja (és akaratlanul is persze a saját) életét, szavait, tetteit, döntéseit. Tudatából és a tudata mélyérõl elõhívja elfojtott, elrejtett emlékeit, gondolatait, érzelmeit, sérelmeit, indulatait, hangokat, ízeket, illatokat, hangulatokat. Megidézi anyja alakját különbözõ helyzetekben; szavakat ad a szájába, képzeletében vitatkozik, megütközik vele. Emlékeit, emlék-töredékeit újra és újra, más-más elrendezésben összerakosgatja. És megtörténik az írói alkímia csodája: elénk lép, szinte tapintható közelségünkbe kerül hõsnõnk, a korabeli Budapest híres szépsége, az arisztokrata származású Vajda Ödönné. Az anyai ág és holdudvara sokágú, gazdag és szövevényes, érdekes alakokkal. Akad közöttük Aradon kivégzett honvédtábornok, bárónõ, anyai nagyanyjának fiatal korában pedig Horthy Miklósné volt a barátnõje. Apjáról, s annak hozzátartozóiról viszont csak nagyon keveset tudunk meg. Igaz Vajda is keveset tud róluk.

A harmincas évek – az író gyerekkora – a mama életének rövid, egyetlen boldog, felhõtlen idõszaka. Elegáns sashegyi villa, személyzet, autó, társasági élet, nagyvilági estélyek, fogadások, befolyásos, híres barátok, a politikai, mûvészeti elit krémje. És aztán a zsidótörvényekkel egyre inkább megkérdõjelezõdik az addigi idill, Miklós azonban mindezt jó ideig nem tudja, nem sejti, mint ahogy arról is csak 13 éves korában szerez tudomást az anyjától, hogy édesapja a sikeres, szellemes, gazdag ügyvéd zsidó, így pedig õ félzsidónak számít.

Vajda Ödönnek bujkálnia kell, mint ahogy végül feleségének és fiának is. Miklós keresztanyja, anyja legjobb barátnõje, férje elsõ felesége, Bajor Gizi most is, s aztán késõbb még többször is segít rajtuk. Mikor a nyilasok elhurcolják õket a villája kertjébõl, rövid idõn belül a svéd nagykövettel maga siet kiszabadításukra a Városmajor utcai nyilasházba.

Az apa ugyan szerencsésen túléli a holokausztot, de 1946-ban egy szívroham elviszi. Feleségének megélhetés után kell néznie. A belvárosban 1948-ban eszpreszszót nyit, amit azonban nem sokáig üzemeltethet, mert a következõ év végén rémhírterjesztésért – a százforintosokat leértékelik – a hatalom példát statuálva négyévi börtönbüntetésre ítéli. Bajor oroszlánként harcol érte, levelekkel bombázza Rákosi Mátyást is, s végül eléri, hogy szabadon engedjék.

A kötet végén közölt szívszorító dokumentumok betekintést engednek a diktatúra légkörébe, kézi vezérléses mûködésébe, s sokat elárulnak a színésznõ csodálatos egyéniségérõl. (Vajdának õt is, s persze édesapját, s édesanyja családját, felmenõit is meg kellene majd örökítenie – a remélhetõ – további mûveiben.) Bajor halála után Vajdánét újra hosszú hónapokra bebörtönzik, így nem csoda, hogy a forradalom bukása után disszidál, de fia – az eredeti tervekkel ellentétben – végül nem tart vele.

Beteg tüdeje miatt a mamát nem engedik az USÁ-ba, ezért két évig Bécsben dekkol, s presszósnõként keresi kenyerét. Amerika az asszony számára – az író szerint – sikertörténet, szabadság, szerény kényelem. Más kérdés, hogy a sikertörténet a vége felé egyre inkább tragédiába torkollik. De ez már „csak” következmény, a börtön és az újabb bebörtönzéstõl való félelem, a disszidálás, s a bécsi kiszolgáltatottság, talajtalanság következménye, végsõ soron mindez a diktatúra számlájára írható.

A mama egyedül él. Nem tanul meg angolul, ismerõsei, barátai mind magyarok. Számára a legnagyobb eseményt a fiával való ritka találkozások jelentik, az elsõre 1965-ig kell várnia. Miklós – vagy, ahogy anyja becézi õt: Muksika – akkor 34 éves. Még magázódnak. Negyvenéves, amikor levélben anyja összetegezõdik vele.

Nincs a karcsú kis regény sûrû szövésû szövegében egyetlen felesleges szó mondat, jelzõ. Vajda pontosan fogalmaz, olyan felelõsséggel formálja meg gondolatait, élményanyagát, mint, ahogy sebész dolgozik mûtét közben. Érezni lehet, hogy találó, metszõen éles mondataiért, bölcs felismeréseiért megszenvedett.

„…amit az anyjától nem kapott meg, sõt az is, amit megkapott tõle az ember, igaziban sehol sem kapható. Ez a végérvényes tapasztalat” – írja Vajda. És: „Újabban úgy érzem, közelebb vagyok hozzá, mióta nem él már.” Vajda úgy rajzolja meg édesanyja alakját, izgalmas személyiségét, meséli el életét, meghurcoltatása történeteit, aztán kényszerû emigrációját, egyre fokozódó elmagányosodását – mindezt történelmi keretbe foglalva – hogy közben tanulmányköteteknél többet, mélyebbet és élményszerûbben mond el a korról, az elmúlt fél, háromnegyed évszázadról, a mi kis slampos, de azért nagyon is kegyetlen, az emberi sorsokba, a mindennapokba tevékenyen és ostobán beavatkozó diktatúránkról, de mindenfajta diktatúra természetérõl, lényegérõl.

A könyv számomra ezért akaratlanul egyfajta vádirat is; amikor befejeztem az olvasását, de gyakran már közben is a megrendültség mellett ezért is éreztem haragot és keserûséget is.

Kiadvány:
Vajda Miklós
Anyakép, amerikai keretben
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
ujkönyvpiac.hu
2010. 04. 06.