Ilyen kimunkált mondatokkal ritkán találkozom. A Római egyes olyan érzést kelt, mint a legsűrűbb erdőt átvilágító napfény egy esős tavaszi napon. Pedig a magányról esik benne szó, ha úgy tetszik, az egyetemes magányról, amit mi sem fejezhetne ki jobban, mint az egyes szám, illetve – közelebbről – a harkányi fürdőház római egyessel jelölt, bőrbetegek számára fenntartott kádja, amelyben Rostás Levente a hajnalok szakralizált csendjében úgy játszik az emlékanyaggal, mint a vágó a szakításra és ragasztásra ítélt filmszalaggal.

Részlet a regényből itt >>>

„Plakátmagányban ázó éjjelek” – írja Pilinszky a Négysorosban, Rubin pedig „kavicsnémaságról” beszél a költőről mintázott alak, Martinszky kapcsán. Így képződik meg az a halvány szövedék, amely a Római egyest visszavezeti a múlt század utolsó harmadának művészközegébe, Nemes Nagy, Pilinszky, Nagy László vagy Ottlik körébe. Ilyen értelemben Rubin regénye akár dokumentumként is felfogható, bár nincsenek konkrét reflexiók. Az allúziókat az olvasói hozzáértés szolgáltathatja, amennyiben például a kor nevezetes regényét, az Iskola a határon mnemotechnikáját „érti bele” a Római egyes finom kapcsolásaiba, átvezetéseibe. Ezeknek köszönhetően Rubin rövid szövege egy csapásra felidézhet minden olyan kanonikus szöveget, amely a megélt idő és az emlékezés dinamikájában hozza felszínre a történések gazdag komplexumát. Rostás Levente emlékszintről emlékszintre vándorol, spontán szövedékének egyes pontjain meg-megáll, hogy aztán egy másik irányból közelítse meg a kiüresedett állapotot, amelyben csak a víz „van”, meg egy rejtélyes, óceánt ábrázoló képeslap az Örök Másiktól, Piroskától.

A Római egyes magányregény, szerelemregény, pikareszk in one, soraiból Rilke és Kierkegaard keserű ráébredéssel átitatott sorai köszönnek vissza. Konkrét intertextusként ezen felül megtalálható az Üvöltő szelek szörnyetege, a magányos Heathcliff, aki nyomokban emlékeztet a főhősre, igaz, a kapcsolatot megképző apróhirdetés-szöveg, amelyet Levente barátja, Ali diktál be a telefonba a Harkányban krimit olvasgató Rostásnak, a végletekig eltúlozza a „kórképet”: „Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó –, súlyos gerincelmeszedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal, feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat »Vidékre is elmennék« jeligére.” (5) A hirdetésre tulajdonképpen egy „válasz” érkezik, egy, a távirat hosszú mássalhangzóit legyilkoló formájában. „Ne csinaalj oerueltseeget” – a „gépnyelv” szövege maga a par excellence idegenségtapasztalat…

Mert hogy a regényt az idegenségérzet (is) keményen meghatározza. A barátok a színlelt vagy őszinte vigasztalás helyett kerek-perec kijelentik: Rostás társtalansága annyira eredendő, hogy jobban teszi, ha megbarátkozik az emlékekbe süllyedő élet gondolatával. A főhőst barátai Karlovy Varyba viszik, hogy eltávolítsák őt a kaktuszokért és porcelánokért lelkesedő fogorvos, Piroska közeléből, de Rostás a filmfesztivál forgatagában magányosan kémleli a kilátást szobája ablakából. Egyetlen beszélgetőpartnere a vak masszőr, Miklós, akivel viszont éppen a történelmi tapasztalat (dunaszerdahelyi parasztgyerek versus zsidó nagybirtokos) miatt sodródnak fényévekre egymástól. A kisregény szereplőinek többsége folyamatosan utazik, akarom mondani menekül: Piroska a volt férje elől Pestre, majd Levente után, Levente Piroska után, majd Csehszlovákiába, a barátok filmfesztiválra, Párizsba, maguk elől. Egyetlen alak képes tükörbe nézni: Levente a fürdőház víztükrében folyatja össze emlékképeit, de a helyszínek és ködös alakok mögül nem tűnik elő önnön portréja. Rostás római egyese nem vet árnyékot, és teljességgel megrögzíthetetlen. Ezt érezteti a kavargó emlékképekbe kódolt családtörténet is a zátonyra futott házassággal, és a nagyszülők által táplált gyermeki komfortérzés váratlan aknára futásával, a kitelepítésekkel, az ide-oda mozgással és mozgatással, az innen-onnan küldött képeslapokkal – Rubin szövegében éppen az a szívfacsaró, hogy az események dinamizmusát egy piszkosul statikus, emlékeibe kényszerülő alak szólaltatja meg.

Rubin Szilárd hömpölygő emlékfolyama leginkább nyelvezetével varázsolt el, kétszer egymás után olvastam el, hogy a második olvasat alatt már ne az egyszerűségében is felfokozott cselekmény szülte türelmetlenség vezessen, hanem a nyelvbe (mint tengervízbe) merülés vágya is. Kíváncsi vagyok, mit kezd a sokáig varázsszóként használt posztmodernből – legalábbis reményeim szerint – kiábrándult közeg egy olyan szöveggel, amely viszont ehhez a „múltbéli”, vagy legalábbis kimerítettnek tűnő hagyományszelethez kötődik. Vajon felkavarja a Római egyes az állóvizet? Bízom benne.