„Hol van már a tavalyi szó? Az adott szó. Szabványlegendákba, ízetlen ponyvaregényekbe & ripacskodó apacsromantikába száműzetett.” Aztán jött Jack Cole, baseballsapkás dalköltő, menthetetlenül amerikai, McDonald’s ízzel vegyített pop-poéta, és elkezdett játszani.

Kifényesítette a veszkócsizmát, kockás flanellel takarta el a sörhasat és célba vette minden naplopó művész kedvenc törzshelyét, a Missouri Weekend sörhajót. A fedélzet hemzsegett a rímfaragó szeszkazánoktól, jobb napokat látott zenészektől, bukott színésznőktől és egykedvű kékharisnyáktól, akik feltehetően világot váltottak és nem mellesleg együtt vedeltek.

Na most ez a Jack Cole azon túl, hogy hajókon lébecolt, beutazta fél Amerikát, vagy inkább az egészet (elméletben legalábbis), és a vándorláson szerzett benyomásokat slágergyanús költeményekbe zárta. Éppúgy izgatja őt a politika, amennyire hidegen hagyja, háborgó lelkű hippikultúrista, rímekben élő dalnok, nyelvzsonglőr, illuzionista meg tudomisén, sok címkét elbír. Az biztos, hogy zenében oldódik, bluesban meg countryban:

„Nyakamban kék gitár/ Kürt szájharmonika/ Megölt Salt Lake City/ Szült Santa Monica/ Hangomra meg se rezzen/ Reagen se Bush se Clinton/ Ha bomlott húrjaimból/ E dalt előcsiklintom”

Emléket állít Walt Whitmannek és Walt Disney-nek, vedeli a kólát meg a viszkit, Bob Dylant dúdol meg Bruce Springsteent. És úgy általában szereti a nőket:

„Gyere már Gloria Whitney/ Feküdjünk fűre le itt ni/ Csupa szén a szívem néger/ Puszidért fekete jég ver..”

Jack Cole megtéveszthető pillanatokban (csak úgy, előzmény nélkül) nevet, vagyis identitást tud cserélni, mondhatni komolyít, és mély hangrendű John Coleman válik belőle. J. C. és J. C., azaz Jack Cole és John Coleman néha találkoznak, a túlperencia és a szótlanság peremén, arról vitatkoznak, vajon Csuang-ce álmodta a pillangót, vagy a pillangó Csuang-cét. (Ha pillangónak álmodod magad, amúgy könnyen megeshet, hogy felébredve megfordulnak a dolgok és pillangóságodban révetegen tekintesz arra a formára, aki előtte voltál.)

Mivel minden mozgásban van, minden fölcserélhető, lényegében tök mindegy, ki álmodta a másiknak magát, és ebben a fölcserélhetőségben még Cole(man) is lehet önmaga, sőt, lehet Gregor Samsa, vagy egyenesen KAFka. Úgy kell ezt elképzelni, hogy egy reggel J. C. (Jack Cole vagy John Coleman) nyugtalan álmából felébredve szörnyű J. C.-vé változva találta magát az ágyban. Nem történtek vele őrületes szürreális kalandok, csak játékba került önmagával, egy másik-harmadik-sokadik önmagával. A zavarból különben szempillantás alatt rend teremthető, amennyiben rájövünk (és miért ne jönnénk rá), hogy ez a Jack (vagy John) egy KAF-teremtmény, Kovács András Ferenc pályára állított (ál)költője. Föld-rajzolás, dalol(tat)ás, Amerika-élmények kitaláltak maguknak egy költőt, aki a nyelv gyúrható és játszható világában bolyongott, és valaki (KAF) meg – azt mondják – éppen ebben az időpontban keresett rímet a dekkolra (dzsek kól), ez volt a teremtéstörténet.

A dalokból botránykő lett, Kovács András Ferenc pedig ál-fordította (átköltötte), hogy kiszélesedjen a legenda. A Cole-maszk mindent tud az USA kultúráról, annyit legalábbis biztos, hogy ne kételkedjünk amerikaiságában, bevándorlós vonások ide vagy oda. Cole irodalmi besorolása (vagyis besorolhatatlansága: mert hol nemzetinek, hol romantikusnak, Poe-epigonnak, Ezra Pound vagy Walt Whitman stb. utódjának tartották), és a „fordítás” körülményei pedig tömör prózában a kötet végén kapnak helyet Az átköltő (KAF) epilógjában. És hogy hol volt, hol nem volt a híres Cole klán, arról maga a költő ír a John Coleman elkárhozása c. részben, szintén a dalok után, kiegészítésképp. Meg aztán, lehet egyszerűen csak élvezni a verseket - akkor is, ha nem szerepköltészetben gondolkodunk.

„Eridj, te könyv: pokolba menj!/ Leélted félig életem!/ Kis vétkekért okolt a Menny:/ Megváltásom se vélhetem!/ Nem voltam Ginsberg, Jesse James,/ Sem Brodszkij, sem Butch Cassidy!/ Hát semmi hírnév, semmi pénz:/ Ha eltűnök sem lesz ciki!”