Több mint tíz év telt el azóta, hogy Amerikát elpusztította valamilyen rejtélyes kataklizma. Csak egy villanásra emlékeznek a túlélők, megszűnt az energiaellátás, kitört az éhínség, az emberi civilizáció végállapotba került. Egy férfi és egy kisfiú indul útnak rongyokba burkolva az óceánpartra.

A poszt-apokaliptikus családi road movie egyáltalán nem olyan különleges vagy ritka zsánerpéldány, mint amilyennek a neve sejteti. Az úttörő Panic in Year Zero! (1962) óta minden évtizedben felmutat néhány jelentősebb darabot az épp aktuális társadalmi fóbiához igazodva, legyen az nukleáris holocaust (Panic…), ökológiai katasztrófa (Egyetlen fűszál sem) vagy népesség-krízis (Az ember gyermeke), sőt rutinosan keveredik távoli zsánerekkel is a sci-fi horrortól (Az esemény) a rock-and-roll komédiáig (Rock and roll szamuráj). Az alapképlet igen egyszerű: a világvége-filmműfajtól elvárt globális katasztrófa szenvedője ez esetben egy tipikus kertvárosi polgárcsalád (manapság inkább csonka formában, netán pótgyerekkel), melynek tagjai valamely biztos menedéket nyújtó végcélért nekivágnak az úttorlaszoknál leselkedő vidéki lakosság, nemi erőszakra éhező motoros galerik és a bedurvult rendfenntartók veszélyeitől hemzsegő országútnak – hogy aztán a szörnyű kalandok egyfajta sokkterápiaként kigyógyítsák őket saját magánéleti és családi problémáikból. Ez a zsánertematika kezdettől kevesebb teret enged a műfajkerettől elvárt kalandeseményeknek, Mad Max helyett kopaszodó családapák, eseménydús tűzharcok helyett párkapcsolati drámák és generációs konfliktusok szervezik a cselekményt, az utazás-narratíva pedig inkább a hősök belső fejlődését vetíti ki a külvilágra – akár egyre sivárabb vidékek, akár fenséges tengerpart vagy táplálékdús édenkert felé vezet.

A poszt-apokaliptikus drámában rejlő lehetőségek manapság a magas irodalom számára is kedvelt terepet jelentenek, miként ezt több Nobel-díjas író érdeklődése is mutatja (lásd Doris Lessing Mara and Denn-könyveit vagy a nemrég megfilmesített Vakságot José Saramango tollából): ennek ékes példája az egyik legrangosabb kortárs amerikai íróként elkönyvelt Cormac McCarthy, aki bő negyvenéves életművel háta mögött épp egy poszt-apokaliptikus regényért kapta meg a régen kijáró Pulitzer-díjat 2007-ben. A közelmúltban magyarul is megjelent Az út az egyébként is minimalizmusáról ismert műfaji világot a lehető legpőrébbre csupaszítja, mind tartalmi, mind pedig stiláris szempontból. A meg nem nevezett kataklizma után tíz évvel játszódó úti történet egy apa-fiú páros könyörtelenül sötét odüsszeiáját követi nyomon az üszkös közeljövő romjai közt, ahol az emberi társadalom néhány fős diaszpórákra szűkült, amelyek a növényi/állati élet teljes hiányában immár egymásból táplálkoznak. McCarthy korábbi regényeinek kanyargós mondatai és gazdag, képszerű fogalmazásmódja helyett immár karcos, párszavas szentenciákban, rövid párbeszédekkel és szikár környezetrajzzal mutatja be a kiüresedett világot érzelmi tartalommal megtöltő kétfős család kapcsolatát: miközben a túlélés az apát az egyre embertelenebb élet felé kényszeríti, tízéves fia egyfajta kamaszmegváltóként könyörgi vissza újra és újra a helyes útra. McCarthy regényében ott van a műfaj szinte valamennyi kötelező motívuma (a motoros bandákkal sajnos leszámolt a teljes üzemanyaghiány), az éhínség kiváltotta kannibalizmus révén akár egyfajta racionális zombifilmként is tekinthető, ahol nem kell ismeretlen vírus vagy űrből jött meteor ahhoz, hogy egymás húsából éljünk. A hangsúly azonban nem a zsánerkeretre helyeződik, inkább a mindennapi életben működő apa-fiú viszony a főszereplő, mintha csak a Kozure Okami-sorozat az idős Kuroszava kezébe került volna: az állandó veszélyek, emberpróbáló kalandok közé ékelt hétköznapi rutincselekvések, szűkszavú dialógusok teljes mélységében és komplexitásában ábrázolnak egy olyan érzelmi kapcsolatot, ahol a felelősség és a szeretet a mesebeli összhang helyett gyakorta egymás ellen dolgozik – mint oly gyakran a való életben.

Keresztény megváltástörténet, zsánerköntösbe bújtatott családi dráma, sivár társadalmi látlelet – McCarthy sokolvasatú regénye megtévesztő egyszerűsége ellenére komoly kihívást jelent egy hollywoodi filmadaptáció számára. Az ausztrál származású outsider, John Hillcoat a legkézenfekvőbb megoldást választotta, hogy egyaránt elkerülje a tömegfilm redundanciákkal teli, akciódúsításos Szkülláját (Éli könyve), valamint a művészmozik ellipszisekre, ingermegvonásokra építő Kharübdiszét (Farkasok ideje) – fogta a regényt, majd néhány húzással a filmidőhöz igazítva egyszerűen felképesítette, gondosan ügyelve arra, hogy tájképei a létező Amerikát mutassák, színészgárdája pedig csupán a legszükségesebb érzelmi minimumot. Miként ezt a Nem vénnek való vidék esete már bizonyította, egy McCarthy-adaptáció sikeréhez bőven elegendő az alapszöveg, az alkotóknak csupán ügyes dramaturgnak kell lenniük egy elég éles vágóollóval – míg azonban Coenéket agyondicsérték, sőt forgatókönyvírói díjakkal jutalmazták, ugyanez a stratégia inkább szemrehányásokat eredményezett Hillcoat számára a szigorú kritikusoktól. Pedig a műválasztás épp annyira illik ezúttal is a rendezőjéhez, miként a Véresen egyszerű és a Fargo Coen-univerzumát idéző Nem vénnek való vidék-regénynél – Az út lírai minimalizmusa és rögbrutál cselekményvilága szinte hibátlanul passzol Az ajánlat neowesternje által fémjelzett Hillcoat-látásmódhoz. Hála ennek az ideális párkapcsolatnak alapregény és filmrendező között, a mozgókép-verzió teljesen koherens képet ad egy olyan alkotói szemléletről, amely kíméletlen kritikával szemléli a mai társadalom állapotát (lásd még a Véres délkörök regényét vagy Hillcoat kőkemény börtönfilmjét, a Ghost… of the Civil Deadet), ugyanakkor rendíthetetlen hittel bír az emberi jóságban és az egyéni tettek eredményességében. Miközben ebben a világban a hagyományos keresztény Atyaisten nem több lerongyolódott, félvak vénembernél, aki az Eli álnév mögé rejtőzik a túlélők zaklatásai elől, az életben maradt hétköznapi emberek maroknyi hordájából új megváltók, egy nem létező isten prófétái emelkednek ki, hogy tovább hordják a tüzet.