Limpopo egy strucckisasszony, akinek struccnyelven írt naplóját Sz?cs Géza ?embernyelvre lefordította, átdolgozta és most közzéteszi?. Mit lehet kezdeni egy aktatáskában talált ?találtszöveggel?? Beleavatkozhat-e az író az ?eredetibe?, átalakíthatja-e, modernizálhatja-e, megbonthatja-e a lineáris rendet? Sz?cs Gézával, a költ? Limpopo cím? ? a Magvet? Kiadónál megjelent új könyvér?l ? Jósvai Lídia beszélget.
 

Jósvai Lídia: Meddig terjed az írói szabadság?

Sz?cs Géza

Érdekes népség ez a ?strucc-ság?. Valahogy idekeveredtek az ?shazájukból, a messzi Afrikából Közép-Európába egy baromfitelepre, egyedülálló fajtaként éldegélnek a gólyák, rigók, kakukkok és más fajok között, állandóan hazavágynak, de már fölrepülni nem tudnak. Viszszavágynak eredeti hazájukba, de csak álmukban szelhetik az eget. S közben megfigyelik és át-átveszik a környezetükben él?k viselkedési szokásait. Például csürhéb?l lassú folyamattal eljutnak a népi demokráciáig, hogy abban is kudarcot valljanak: népszavazást rendeznek, de ? némi túlzással ? öt strucc már hat pártot alkot. Miért utánozzák a struccok az embereket?

? Nagyon régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy míg vannak olyan fajok, állatfajok
(mondjuk eml?sök, f?eml?sök), amelyek egyedül szeretnek élni és csak egyedül képesek élni, addig mások erre csak csoportosan képesek, ? ez a létformájuk. És ahogyan nem képes például egy magányos fajta egyede arra, hogy közösséget alkosson, úgy nem képes egy közösségben él? állatfajta sem arra, hogy egyedül boldoguljon az életben. Ebb?l azt feltételezhetjük, hogy a közösség-keres? és a közösség-épít? ösztön (és akkor rögtön f?zzük hozzá: a közösség-tökéletesít? ösztön) nagyon mélyen kódolt parancs. A hangyák társadalmától kezdve az írók által elképzelt pozitív és negatív utópiákig és falanszterekig megszámlálhatatlanul gazdag a lehetséges közösség-variációk készlete. Én ebben a szövegben olyan törvényszer?ségeit próbáltam kitapogatni a közösségeken belül m?köd? viszonyoknak, er?knek, kölcsönhatásoknak, amelyek, azt hiszem, részben egyetemesek, s mint ilyenek, tipikusak, reprezentatívak, részben pedig olyanok, amelyekr?l szintén elmondható, hogy egyetemesek, de belülr?l rombolják a közösségeket. Tehát miközben megvan egy közösség egyedeiben az az ösztön, vagy az a meggy?z?dés, hogy csak társadalomban jó és lehetséges élni, ugyanilyen mélyen és törvényszer?en m?ködnek olyan késztetések és motivációk is ennek a közösségnek az egye-deiben vagy bizonyos egyedeiben, amelyek lehetetlenné teszik a közösség jó m?ködését, vagyis alapvet? rendeltetését. Azt, ami indokolja a létét.

Milyen madár az, amelyik nem tud repülni? Föl is teszik maguknak a struccok a kérdést, hogyha már egyszer van szárnyuk, mint a körülöttük él? madaraknak, akkor miért nem tudnak repülni ? vagyis önvizsgálatot tartanak. Az önreflexió, vagyis ha egy közösség elkezdi jobban figyelni magát, jobban rákérdezni okokra és miértekre, az segít-e a repülésben?

? Igen, a madár, amely nem tud repülni pont olyan abszurd, mint a hal, amelyik nem tud úszni. A szárny megléte: nyilvánvaló mementó ? bár számukra nem is kezdett?l nyilvánvaló. Csak bizonyos önvizsgálatot követ?en válik evidenciává, hogy akinek szárnya van, annak repülnie is kellene. Az valaha tudott repülni. És ez a tudás hordozza magában azt a reményt, vagyis meg kell születnie annak a reménynek, hogy ezekkel a szárnyakkal még valaha repülni fog. Mindazok a képességek, mindazok a morális, m?vészi és egyéb potenciálok, amelyek az emberben születését?l fogva benne vannak, s?t azt mondanám, hogy mindaz, amivel az emberiség rendelkezett a hajdani aranykorban (ha volt ilyen), és amely tudás elfelejt?dött, amely lelki min?ségek (ha voltak), leépültek, mindez milyenfajta önvizsgálatot, szembenézést követel meg az embert?l és az emberiségt?l. Ez a kérdés. Mi kell ahhoz, hogy az emberi lélek ismét repülni tudjon, ha valaha tudott? És ha nem tudott, akkor miért vannak szárnyai? Hát ezek azok a kérdések, amelyek nagyon banális lecsupaszításban közelítik a Limpopo f? üzeneteit, illetve azok leágazásait.

Van egy fejezet Limpopo kisasszony naplójában, amelyben a lejegyz? a ?mi? szócskának az értelmére, kialakulására próbál rájönni. Ez a közösség, mint már mondtam, folyamatosan figyeli az ?t körülvev? világ szokásait, a dolgok megtárgyalásának, megfogalmazásának és átélésének módozatait. Meghökkennek azon, mi mindenre mondják azt, hogy ?mi?. Hogyan alakul ki a Mi-tudat, mennyire fontos ma ez?

? Ez egy nagyon rejtélyes szó. A pszichoanalitikusok szerint a Te fogalma régebbi, mint az Én, következésképpen mint a Mi fogalma. Ezen nem gondolkodunk el, mert nagyon sok minden ? például a tudatunkba a nyelvi kategóriák révén becsempészett-becsempész?dött tartalmak ? , rengeteg minden, amit a nyelv közvetít számunkra, az olyannyira magától értet?d?, hogy ezeket az értelmeket fölöslegesnek érezzük elemezni. Nos tehát, ha bizonyos nyelvi kategóriákat megpróbálunk teljesen lebontva szemlélni, akkor valóban olykor az abszurdig vagy a megválaszolhatatlan kérdésekig jutunk el. Amelyek nem misztikus értelemben megválaszolhatatlanok, hanem sokszor még praktikus értelemben is, mert valóban: milyen szubjektív döntés teszi azt lehetségessé, hogy valaki egy bizonyos halmaz részévé váljon vagy annak érezze magát, miközben az azt keresztbe metsz? más halmazok részét is képezi. Egyébként ez olyan kérdés, amellyel például Kurt Vonnegut is foglalkozott egyik regényében. Tehát: a valóságos és a mesterséges halmazok, amelyeknek az ember részévé válik, és azok a konfliktusok, amelyek ebb?l az egymástól különböz? hovatartozásból-hovatartozásokból származnak le, ezek határozzák meg végül is az egész emberi életet. És ha sorsanalízist végeznénk, akkor végül is ezeket a többes számokat kellene megvizsgálnunk az ember életében. Vagy a strucc életében, ha úgy vesszük. Itt most nem akarom az olvasót sem el?reszaladva beavatni valamibe, sem félrevezetni, úgyhogy erre a kérdésre azt kellene válaszolnom, hogyha majd elolvastuk a könyvet többen (ne mondjam, hogy mindannyian); többen, akik err?l beszélni szeretnének, akkor szívesen veszek részt egy újabb értelmez? dialógusban. Jóllehet azt gondolom, hogy az írónak soha nem feladata a m?vet magyarázni. Az író legfeljebb annyit tehet, hogy bizonyos félreértéseket vagy nagyon durva félre-olvasatokat megpróbál eloszlatni. De én ezt a könyvet, így, ahogy van, költ?i m?nek fogom föl. Nem regénynek, hanem ha úgy tetszik egy poémának, egy furcsa versnek, amelyet aztán végképp nem szokása a költ?knek megmagyarázni.
Valamit azonban el kell árulnom: a Limpopót tulajdonképpen a gyerekeimnek írtam, tehát nem vájt fül? irodalmárok számára próbáltam kitalálni különböz? posztmodern trükköket vagy látványos játékokat, hanem azt vettem figyelembe, hogy mi az a szövegfelület, amely egy tizenéves gyermek megértési szintjének megfelel. És akkor már azt is hadd meséljem el, hogy ez a szöveg eredetileg egy mese volt. Ugyanezeknek a gyerekeknek már jóval korábban, kiskorukban-óvodáskorukban meséltem a struccról, amelyik repülni szeretne, de nem tud. Aztán ahogy eltelt az id?, eltelt tíz-tizenöt év vagy közel annyi, akkor már egy értelmi szinttel fönnebb fogalmaztam meg a történetet újra a számukra. Nem tudom, majd ha huszonévesek lesznek, meg harmincévesek, akkor eljön-e az a pillanat, amikor egy sokkal rafináltabban szervezett változatát is megpróbálom-e összerakni ugyanennek a történetnek, vagy sem. Most úgy hiszem, hogy nem. De ki tudja?

A strucckisasszony írásmodora roppant szellemes, ironikus-önironikus, át van itatva humorral és nyelvi humorral. Jóllehet azt mondta, hogy a tizenéves gyerekeinek írta, a szöveg mégis tele van t?zdelve történelmi, irodalmi, m?vel?déstörténeti utalásokkal. A ?vájt szem?? olvasó Orwellt?l a ma egyre divatosabbá váló ?kreatív-írásoktatásig? számtalan utalásra, kikacsintásra találhat. Most csak Albit idézném meg, az Albatroszt, aki Kaffára elvonulva megírja A kaffai polgárok cím? munkáját, vagy a kis Svarcot, akinek születésénél már tudni lehetett, hogy ez a Svarc lesz a végs?. Ahhoz, hogy ez az utalás jól m?ködjön, bizony ismerni kell az eredeti forrást.

? Induljunk ki egy ilyen utalásból vagy képb?l! Vegyük például a költészet egyik legszebb metaforáját, a megkötözött albatrosz képét, az Albatroszét, aki a leveg?ég ura, de a földön csak totyogni, bicegni képes. Baudelaire ki is mondja ? nem biztos, hogy ezt ki is kellett mondania, hisz amúgy is világos volt ?, hogy ? a költ?t is ilyennek látja. Akit ugyebár a szárnyai akadályoznak abban, hogy a földön, a ?két lábon járt? való életben elboldoguljon. Aki a Baudelaire által megalkotott és máig érvényes és ma is szuggesztív, egyszóval csodálatos szimbólumot ismeri, az az olvasó, amikor a struccok történetében a strucctelepre érkez? Albatrosszal találkozik, azt fogja mondani: na értem, itt most a szerz? rám kacsint, megjött az Albatrosz, és ez nem más, mint Baudelaire albatrosza. És ezen vagy szórakozik, vagy esetleg fölmérgel?dik, ki-ki a vérmérséklete szerint. Mit csinál a gyermek? Szerintem a gyerek, amikor találkozik itt ezzel a szimbólummal, megéli az intenzív üzenetet, és kés?bb, amikor eljut oda, hogy olvasni fogja Baudelaire versét, akkor majd ráismer. Tehát fordított úton jut el az albatroszhoz: nem Baudelaire-t?l a Limpopóig, hanem a Limpopótól Baudelaire-ig. Én azt gondolom, hogy ezek a játékok nem érintik magának a lényegnek a megismerését, vagy a felismerésnek a lényegét, amely egy jól m?köd? szimbólumban jelen kell hogy legyen. Magam is kíváncsian várom, hogy ki mit vesz észre, ki mit fog észrevenni, fölismerni a szöveg utalásaiból. De ezek igazából nem a történet f?áramához tartoznak, inkább csak egy olyan felülethez, amely színesíti magát az alaptörténetet.

A struccok is megtanulnak nyelvet, szavakat, fogalmakat felejteni. És els?ként próbálják meg kitörölni a szeretet szót. De ahogy Limpopo írja, várható a többi szó ? remény, hit, szabadság ? felejtése is. Így m?ködünk?

? Számomra az egyik legfelkavaróbb élmény az életben az, hogy milyen rettenetesen felejtünk. Hogy mennyire felejt az egyén, mi mindent elfelejt a saját életéb?l, mennyire felejt a nemzet, ugyancsak a saját életéb?l és tapasztalataiból, menynyire nem vonja le azokat a tanulságokat, amelyeket le kellene vonnia. Szinte nincs is értelme a múltnak, mert valóságos múlt helyett csak valami olyan ködös massza él a tudatunkban, amelybe hol az id? keze radírozott bele, hol más kezek nyúltak bele... Mindezek után, azt hiszem, nem lehet más feladata a tollforgató embernek (akir?l, ugye, azt gondoljuk, hogy ? a kollektív tudat lelkiismeretének munkása), mint azokat az értékeket megmenteni a feledést?l, amelyek létrejöttek közös történetünkben. Akár az emberiség közös történetét nézem, akár a nemzetét vagy csupán egy városét, de akár a Földbolygó jöv?jéig kiterjesztve ? akárhonnan nézem, elspekulálhatunk azon, hogy mi lesz itt, ezen a planétán. Ha ennyire nem vagyunk képesek meg?rizni az értékeinket és tanulni a hibáinkból. Ha úgy vesszük, és nagyon-nagyon lecsupaszítjuk és egyetlen mondatra redukáljuk azt, amit én költ?ként legalább is ebben a m?ben szolgálni kívántam, akkor ez valóban a küzdelem, az olykor kilátástalan, de mégis kötelez? küzdelem a felejtés ellen. A felejtés ellen azoknak az eszményeknek és nemes értékeknek a fényében, amelyek az embert emberré tették, amelyeknek köszönhet?en az ember lélekkel rendelkez? lényévé vált a világegyetemnek.

Forrás: Új Könyvpiac, 2007. 03. 30. (www.ujkonyvpiac.hu)